liriel blogja

Húsból és vérből

összetákolt szó vagyok,

nesztelen, zajos...

Szemeid súgnak,
csöndes vágynak hangjain,
csak hozzám szólnak..

Éjszín markolja
a mennyboltra kiömlött
agg csillagokat...

Kopottas, fakó

fénysugár simítja fák

arany könnyeit...

Lelkek sűrűjén gyász-mécses,
annak olthatatlan fénye,
hisz kiket odabent őrzünk,
sohasem vesznek el végleg.
 

Igaz, porrá csitult testük
már, de emlékük eleven,
maradandó hanggá feszül
szívben, így tartva melegen.
 

Krizantémok, gyertyák sora,
kőbe vájt múlton könny -avar.
-mindez csupán dísz, hűlt-forma,
a gyász nem virággal takart!

 
Emlékezés kertjében,
minden napnak virága,
azzal emlékezem én,
sosem hervadó imámmal..