lira blogja

Megtörtént események alapján

Kislány koromban vasárnap délutánonként apám és keresztapám szívesen hurcoltak magukkal szülőfalum kopott gyepű sportpályájára, ahol a  különböző színű trikóba öltözött,  fiatal férfiak nekihevülve rúgták a bőrt.   Eleinte nemigen értettem, miért rohangálnak ide-oda a focisták, s  hogy  a pálya szélén álló, ordibáló tömeg, amikor nem hajrázik,  nem káromkodik, vagy gólt  nem kiabál, miért köpdösi szertartásosan szerteszét a napraforgómag héját.  Meccs után  azonban szinte minden vasárnap beültünk egy  cukrászdába, ahol degeszre tömhettem magam süteménnyel, vagy fagyival és akár két pohár bambit is  ihattam. Búcsúzóul pedig hatalmas tábla csokit vett nekem keresztapám. Ezért aztán igen  lelkesen jártam a futballmeccsekre, s szinte észrevétlenül szerettem meg a focit. Hamar megtanultam a  legfontosabb szabályokat, tudtam, mikor ítél a bíró 11-est, mi a bedobás, a szöglet, a les, a szabadrúgás,  miért vannak  a partjelzők, s persze, hogy akkor  gól a gól, ha a labda átmegy a gólvonalon. Vagy ha a bíró megadja. Alig múltam nyolcéves, mikor már  én is teli torokból ordibáltam a felnőttekkel együtt, habár vékony gyermekhangomat elnyelte a skandáló férfikórus. Apám  otthon a rádióban is rendszeresen  hallgatta  a  futball közvetítéseket. Lehetetlen volt nem odafigyelni  Szepesi György szenvedélyes  hangjára.

Pár év múlva akkoriban még  szenzációnak számító esemény történt, keresztapámék televíziót vettek. Ezután sajnos  jelentősen ritkultak a cukrászdai kiruccanások, kárpótlásul azonban, fél tucat sörszagú férfi társaságában, sűrű cigarettafüstben, igazi „nagy” csapatoknak szurkolhattam. Meg alkalmasint a magyar válogatottnak.  Egyébként ekkor már   vérbeli  Vasas drukker voltam.

Szóval így kezdődött.

Élénken él emlékeimben az 1966-os  angliai  világbajnokság  egyik nevezetes mérkőzése, amikor a szurkolás izgalmától fűtött férfiak – haverok, barátok – között,   már nem annyira kicsi gyerekként én is ott kuporogtam a zsúfolt szobában a TV előtt. Csodálatos  játékkal 3:1-re győzött ezen a találkozón a magyar válogatott ( s ezzel bejutott a legjobb négy közé) a   címvédő brazilok ellen. A kis szobában persze a gólok és a kiürülő  sörös üvegek számával egyenes arányban emelkedett a hangulat. Mikor  már harmadszor rengett a brazilok hálója, akkora volt a „csatazaj” hogy keresztanyám rémülten berohant  a konyhából. Nincs semmi baj anyukám, csak gól, gól, gól, rikoltozott keresztapám a többiekkel együtt, szinte önkívületben.  A meccs végére valamennyien  alaposan  berekedtünk az óbégatástól. „Szurkolói életemben” ez volt az első igazi vízválasztó. Ettől kezdve, ha csak tehettem,  mindig néztem   a televízióban a focit, vagy hallgattam a rádióban a  közvetítéseket. S izgultam, hogy az a csapat nyerjen, amelyiket én választottam. Ha  nem  Vasas mérkőzés volt, akkor általában az első gól után döntöttem, kivéve, ha a magyar válogatott játszott, mert akkor magától értetődően  nekik szurkoltam. Valóban szerettem a focit, élveztem a játék izgalmát, a győzelem mámorát, vagy  a „majd legközelebb” reményét, ha kikapott a „csapatom.”

A 80-as évek közepén N. községben éltünk,  negyedik osztályos  volt a fiam, amikor gyermeknapon a fiúk  kivételesen - tanári felügyelet mellett -,  focizhattak az  általános iskola melletti „nagy” pályán. Én aznap ügyeletes voltam a szomszédos városban lévő munkahelyemen, csak délután a fél négyes busszal érkeztem haza. Szokatlanul kihalt volt a falu. A buszmegállótól  a lakásunkig tartó úton találkoztam néhány ismerőssel, és pontosan  megtudtam, miért ez a döbbent  csend.

 Otthon nekem kellett elmondanom a  tízéves fiamnak, amit hazafelé jövet hallottam, hogy a legjobb barátja, akivel pár órája még együtt rúgták a labdát, már nem él.  Játék közben felcsimpaszkodott a futballkapura, az felborult, s éppen a fiúra esett. Nyakcsigolyáját törte, nem tudták megmenteni.  Az nem lehet…, ugye anya nem halt meg, csak megsérült, és…és  meggyógyul majd, nézett rám reménykedve a gyerek. Igaz, hazaküldtek mindenkit, amikor Lalira  ráesett a kapu…, de én még  láttam, hogy  Varga doktor bácsi azonnal szaladt a sportpályára, és… és…biztosan tudott valahogy  segíteni, kiabálta  kétségbeesetten, könnyein keresztül. Sajnos kisfiam Lali akkor már halott volt, az orvos nem tehetett érte  semmit, próbáltam csitítani magamhoz ölelve, de közben én is elbőgtem magam.

Ettől fogva soha többé nem néztem a tévében a focit. Azóta meccsre se járok. Egyik csapatnak sem szurkolok. A fiam ma már felnőtt ember, erős, egészséges, rendszeresen sportol, de a labdát még látni sem bírja.

 

 

 

Kálmi, a huszonhét éves, gyors beszédű postai  kézbesítő megszeppenve állt  főnöke előtt. A   harmincas,  halk szavú postavezető intett neki, hogy üljön le. A langaléta fiatalember a főnök íróasztalával szemközti székre huppant. Megpróbált lezsernek látszani még most is, de kis híján elfutott, akkora szorongás  volt benne.  Gombócot érzett a torkában, zakatolt a szíve. A vezető befűzött egy lapot az írógépbe. Nagy lendülettel leírta: Jegyzőkönyv, azután az ilyenkor szokásos adatokat, és fogalma sem volt, tovább  mit írjon. Kálmi kerülte a tekintetét, zavartan  az írógépet bámulta.

A fiatal postás szakmát sem tanult,  tizenöt éves kora óta ott  dolgozott a kisvárosi hivatalban. Kezdetben kerékpárral táviratokat hordott ki, azután alkalmanként beosztották valamelyik kézbesítőt helyettesíteni.  Talpraesetten és  gyorsan  dolgozott. Tanfolyamra küldték. Alighogy levizsgázott, váltó kézbesítő lett, mindig az éppen beteg vagy szabadságon lévő  kollégáját helyettesítette.  Gyakorlatilag ismerte a település minden lakóját. Mindenkiről tudott mindent. Bár munkatársai tisztában voltak vele, hogy a történeteket szereti kiszínezni, mégis szívesen hallgatták „szenzációs” beszámolóit. Lassan olyan képet alakított ki magáról, hogy ő mindent tud, mindenben  járatos,  mindenki a haverja. Persze néhányan azt gondolták, na megint henceg a  kis hebrencs, és elnézően mosolyogtak Kálmi  valószínűtlen meséin, vagy egyszerűen  legyintettek rá egyet.  Hasonló korú cimborái szép sorban családot alapítottak, a gyerekkori barátok  apránként elmaradoztak mellőle. Erre erőltetett  humorral,  heherészve mondogatta, hogy rengeteg lány udvarol  neki, de egyelőre esze ágában sincs  megnősülni. Pedig valójában eléggé magányos volt.

Szakmai előmenetele szépen ívelt fölfelé, rövid idő múlva  bekerült egy állandó körzetbe. A kézbesítői „ranglétrán” ez a legmagasabb fokozat. A fizetése is emelkedett, meg jó kis borravaló ütötte a markát minden hónapban, mert az emberek hamarabb odaadták azt a pár forintot az „állandó” postásuknak, mint a  helyettesítőnek. Elégedett volt vele mindenki, soha nem érkezett panasz a munkájával, vagy a magatartásával kapcsolatban. Ez még önteltebbé tette.

A szüleinél lakott, s otthon a rokonság körében is elhintette, hogy ő a legjobb postás a városban, (ez persze erős túlzás volt)  emiatt rengeteg a munkája, azért jár  olyan későn haza. Apja, anyja  egyszerű gazdálkodók voltak, de rendezett körülmények között éltek. Kálmi a fizetését odaadta az anyjának, aki berakta a bankba a fia nevére, hogy ha megnősül, legyen egy kis tőke a kezében.

A fiatalember, miután végzett a kézbesítéssel, gyakran betért valamelyik kocsmába. Suttogták is egyesek, hogy rendszeresen  iszik, de munkaidőben mindig józan volt, és reggel sem késett el soha. Hogy mivel tölti a szabadidejét, senkinek semmi köze hozzá, mondták mások. Igazság szerint elég sokat ivott. Később játszani kezdett. Eleinte csak alkalmanként. Próbaképpen. A félkarú rabló nyelte a pénz. Néha nyert is, de mindig sokkal kevesebbet, mint amennyit veszített.  Nem baj, telik a borravalóból, biggyesztgette a száját magabiztosan. Hamarosan teljesen elhatalmasodott rajta a játékszenvedély, alig várta, a munkaidő végét, loholt a kocsmába. Az ital már nem is volt annyira  fontos, inkább a játék okozta izgalom hiányzott nagyon, a feszültség (a megemelkedett adrenalin szint) amely újabb és újabb pénzösszegek elvesztését  eredményezte. Egy idő után már sajnos  kevésnek bizonyult a borravaló. Otthon szégyellt kérni, a kölcsön sem jöhetett szóba, mert elképzelhetetlennek tűnt azzal odaállítani bármelyik ismerőséhez, hogy ő, a menő megszorult, kellene pár ezer forint.

S akkor megtörtént. Alákanyarintott egy utalványt, a pénzt elsikkasztotta. Nagyon alaposan ismerte a címzett aláírását, egészen kitűnően sikerült utánoznia. Senki nem vette észre. Tudta, ha keresik a pénzt, először nála érdeklődnek majd,  nem mennek mindjárt be a postára, így aztán nyugodt volt. Mikor  rákérdeztek, gyorsan aláíratott egy papírt, odaadta a pénzt, s előállt valami mesével (ebben profi volt), hogy miért késett most a kifizetés. De akkor meg másik utalványt kellett aláhamisítani, hogy  aznap  megint egyezzen a kasszája. Így ment ez heteken át, már több mint százezer forintra rúgott a „kintlévősége”. Minden nap azzal a reménnyel lépett be a kocsma ajtaján újabb és újabb ezresekkel a zsebében, hogy most biztosan visszanyeri a hiányzó összeget, és véglegesen  rendezi az önkényesen kölcsönvett tartozásokat. Egyszer azonban valaki mégiscsak reklamált a postán. Amikor  ott utánanéztek, nyomban  kiderült, hogy az utalványon az aláírást hamisították.

A vezető nem akart hinni a szemének, képtelen volt megérteni, hogy éppen Kálmán…

Aki most ott ült  vele szemben, lesütött szemmel,  falfehéren, megnyúlt arccal, s kis híján elbőgte magát. A főnök majdnem megsajnálta.  Gyorsan átgondolta, milyen megoldások jöhetnek szóba, de a lehetőségek semmi jót nem ígértek. Nagyot sóhajtott, és gépelni kezdett. Szavanként kellett kihúznia a válaszokat a máskor folyton fecsegő kézbesítőből, aki  töredelmesen bevallott mindent. Az ügyet felterjesztem az igazgatóságra, további intézkedésig távirat-kézbesítőként dolgozhat, pénzt nem kezelhet, közölte  döntését határozott hangon a vezető, s  ezzel a maga részéről lezártnak tekintette a beszélgetést.

 Másnap Kálmi megállás nélkül hordta a táviratokat, mint a kezdők. Micsoda fullajtár munka ez, gondolta. Az ismerősöknek, akikkel találkozott, összevissza füllentgetett, hogy miért nem a megszokott  körzetében van, s miért „táviratozik” megint.  A szüleinek nem mert szólni. Pedig tudta, hogy pár napon belül  igazgatósági  vizsgálat lesz,  és valószínűleg fegyelmivel kirúgják. Jó lett volna, ha  kiöntheti a lelkét valamelyik munkatársának, de senki nem kérdezte, hogyan történt, miért történt.  Ment mindenki a  maga dolgára. Kálmi most nem adomázott, nem hangoskodott, komoran, lehajtott fejjel járt-kelt. 

Harmadnap délelőtt gondosan  leszámolt a reggel átvett küldeményekkel. Jó tizenöt perc múlva keresték, mert sürgős kézbesíteni való akadt. A férfi-mosdó belülről be volt zárva, a kopogtatásra senki nem válaszolt. A vezető utasítására betörték az ajtót.  Kálmi teste  élettelenül himbálódzott a WC-kagyló fölött. A fűtéscsőre akasztotta fel magát.

 

 

 

 

 

 

Apám nagyon kenyeres volt. De csak a friss, ropogós héjú, fehér kenyeret szerette igazán. Éppen ilyet lehetett kapni az egyik piaci  bódéban. A szomszéd falu szövetkezetének sütödéje szállította.

Egy zord téli estén,  vacsora előtt, ijedten jutott  eszembe, hogy aznap  nem vettem kenyeret. Anyám még ebéd után rám bízta,  de valahogy elfelejtettem.

 Apám irtózatosan dühös lett.

 -  Lódulj azonnal! Haza ne gyere nekem friss kenyér nélkül! – villant élesen a szeme. Sietve eloldalogtam. Majd kiugrott a szívem izgalmamban, egyre csak azt  hajtogattam magamban: istenem, csak nyitva legyen még a kenyeres. Szerencsére nyitva volt. Az utcai lámpák sárgás fényénél megkönnyebbülten láttam, hogy néhány kenyér még barnállik a polcokon. De kiderült, hogy azok  nem frissek. Meg is mondta őszintén  az árus, a fehér kötényes, kövérkés ember. 

 - Csak keddi maradt már, ez a pár darab, ni! - tárta szét a karját sajnálkozva. – Viszel, vagy nem viszel, mert azonnal  zárok? – bökött fejével sürgetően   a lapos veknikre, és komótosan  pakolni kezdett. Összezavarodtam. Végül mégiscsak vettem a türelmetlen  bódéstól  egy formátlan kenyeret. Nagyon száraz volt.

Amikor apám meglátta, üvölteni kezdett.

- Frisset! Frisset mondtam. Na! Azonnal vidd vissza, és cseréltesd ki!

Meg se mertem szólalni. Szaladtam a nyirkos téli estében, megállás nélkül rohantam a kenyeresig. Már bezárt. Elkeseredetten támaszkodtam egy villanyoszlopnak.  Aztán  pityeregve, lüktető halántékkal, zakatoló szívvel  kiterveltem, hogy szépen otthagyom  a   száraz  kenyeret valahol, és otthon azt mondom, nem kaptam frisset, de visszaadták a pénzt. Odaadom  majd  a zsebpénzemből a kenyér árát anyámnak.   De hová rakjam ezt az átkozott  kenyeret,  hüppögtem magamban, a földre mégsem tehetem le. Kiskoromtól kezdve mindig azt hallottam otthon, hogy a kenyeret nagyon meg kell becsülni. Fedeles műanyag kukákat pillantottam meg a fal mellett, az egyikre gyorsan rátettem a veknit, és hanyatt-homlok menekültem onnan.  Dübörgött a szívem, égett az arcom. Riadtan vissza-visszanéztem, mint valami tolvaj.  A kis betonhídnál egy pillanatra  meg kellett állnom, mert  már alig kaptam levegőt. Forgott velem a világ. Fuldokolva rohantam vissza, reszketve, hogy megvan-e még a kenyér. Ott árválkodott, ahol hagytam. Gyorsan felkaptam, megtörölgettem a zsebkendőmmel, bár egyáltalán nem látszott piszkosnak. Iszkoltam vele haza. Csak a bejáratnál torpantam meg. Jaj, mi lesz, ha észrevesznek? Óvatosan, csigalassúsággal lopakodtam be a vaskapun, egyenesen hátra, a fészerhez. Mogorva északnyugati szél süvöltött át az udvaron, de rólam ömlött a veríték. Kiszáradt a szám, majd elepedtem egy pohár vízért. Lihegve, kimerülten vánszorogtam be  a  régi  tüzelősbe, lekuporodtam a fahasábok közé,  átöleltem a kenyeret, és sokáig, nagyon sokáig zokogtam. Már kezem-lábam elgémberedett, de csak ültem ott, remegve.

Anyám akadt rám késő este, még akkor is a könnyeimtől átázott kétkilós  veknit szorongattam a fáskamrában  vacogva. Apám az ölében vitt be a  konyhába. Egyetlen szót sem szólt. Anyám fölszelte a száraz kenyeret, és gyorsan pirítóst készített. Jó illatú pecsenyezsírral kente meg. Citromos teát főzött hozzá. Unszoltak, hogy egyek én is, de egyáltalán  nem kívántam. Pedig nagyon szerettem a pirítóst.

 

 

 

 

 

A szüleim igen  szigorú elvek szerint neveltek. Különösen fontosnak tartották, hogy őszinte jellemű emberré cseperedjek, ezért állandóan hangoztatták, milyen csúnya dolog a hazudozás.   Ennek ellenére én igen szerettem kiszínezni a történeteket. Előfordult, hogy a mondanivalómba beleszőttem olyasmit is, ami valójában sosem történt meg, habár nagyon szerettem volna, ha megtörténik. Gyakran keveredett gondolataimban a valóság és a képzelet – mint a legtöbb gyermekében – s   amit   elmeséltem, azt igaznak is hittem. Hazudtam volna? Felmérések szerint az ember állítólag naponta kétszázszor hazudik. Én ezt a számot egy  kicsit soknak tartom, de ha ennek csak a tizede igaz, az eredmény akkor is több  mint elgondolkoztató.

Egyáltalán,  mi a hazugság?

Lehetne persze sokféle magyarázatot találni rá, mind hétköznapi, mind filozófiai értelemben, s akkor megint  csak törhetnénk a fejünket,  a sok közül  vajon melyik az igaz. Valószínűleg több is annak bizonyulna. Ha pedig van többféle igazság, akkor miért ne lehetne többféle hazugság, mint ahogy a világon semmi sem fekete, vagy fehér, hanem  ezer színben és  árnyalatban pompázik. Nem azt állítom, hogy létezik jó és rossz hazugság, vagy kegyes és szimplán ostoba hazugság, csupán arra utalnék, hogy a teljes igazság ki nem mondása nem feltétlenül  hazugság.

Egyébként is,  tapasztalatom szerint a legtöbb ember egyáltalán nem örül a vele szemben tanúsított őszinteségnek, nem szereti,  ha szemébe mondják az igazságot, nehezen viseli a negatív kritikát.  Sokan még akkor  is szívesen hallják a valóságtól eltérő (persze legtöbbször rájuk nézve hízelgő) állításainkat, ha számukra is  nyilvánvaló, hogy hazudunk. Talán ezért füllentünk néha olyan könnyű szívvel.

Barátunk gyermeke lehet bár az iskola réme, a szülők előtt mi mégis dicsérjük, jó tulajdonságait, vagy kedvességét emeljük ki, pedig  véleményünk szerint is, égetni való, rossz gyerek.  

A szomszédasszony új cipőjét látva szerintem senki sem minősítené  azt rondának, de még a legközelebbi családtagunknak is úgy fogalmaznánk,  szerintünk nem szép, vagy legfeljebb úgy, nekünk nem annyira tetszik, habár  valójában nagyon is csúnyának találjuk azt a cipőt. (Attól persze  másnak még   tetszhet!)

Ilyen és hasonló esetben hazudunk, vagy csak tapintatosan elhallgatjuk a véleményünket? Szerintem, ha megmondanánk az igazságot (vagy inkább a véleményünket, amit gyakran mi igazságnak gondolunk), nagyon megbántanánk  a másikat. S van ennek értelme egy cipő miatt? 

De nézzük,  a  húsbavágóbb témákkal  mi a helyzet.

Ha egy közeli hozzátartozónk bajba keveredne, netán törvényellenes dolgot követne el, vajon hazugság lenne-e az, ha az érdeklődő (kíváncsiskodó) ismerősöknek nem mondanánk el az igazat,  hanem kitérnénk a válasz elől, vagy füllentenénk valami általánosságot. Szerintem ez semmiképpen sem elitélendő, s nem is minősíthető hazugságnak.

Ha megcsaljuk a párunkat, feltétlen be kell-e számolnunk róla neki? S nem  csak azért valljuk-e be  néha mégis, hogy könnyítsünk a lelkiismeretünkön. Vajon hányan érzik hazugságnak házasságon kívüli kapcsolatuk elhallgatását? Bizonyára lényegesen kevesebben, mint ahányan ilyen kapcsolatban élnek.

Ebből a szemszögből nézve már nem is olyan elítélendő a „hazugság”!

Talán meg kellene különböztetnünk a hazugságot, a nagyotmondást és az egyes személyek által hangoztatott    véleményeket? De mi adhatná ennek a besorolásnak az alapját? Hol húzódik az a határ, amikor a történéseket tényeknek minősíthetjük, s nem fordulhat-e elő, hogy akár ugyanazt a tényt többféleképpen is értelmezhetjük, magyarázhatjuk, s ennek ellenére, egyik sem minősíthető hazugságnak, habár egyértelműen igazságnak sem.

Bizony, előfordulhat.

Erkölcsi érzékünk, ösztönös igazodásunk a társadalmi normákhoz e megválaszolatlan kérdések dzsungelében valahogy mégis eligazít bennünket. Úgy gondolom, az igazság-hazugság kérdésében is – mint minden másban – legcélravezetőbb   az arany középút.

Csakhát azt megtalálni, az a művészet!

 

 

 

Manapság egyre többen gondolják magukat nagy költőnek, írónak, mert írnak, rengeteget írnak, szinte megállíthatatlanul róják a sorokat. Ezen irományok irodalmi értéke azonban finoman szólva megkérdőjelezhető, a mennyiség általában nem csap át minőségbe.

Ugyanakkor gyakran őstehetségek, igazi gyöngyszemek kallódnak el, mert nincs alkalmuk, lehetőségük, pénzük, stb. hogy alkotásaikat közkinccsé tegyék. Ez nagyon sajnálatos jelenség, mert minden értékes gondolatnak, minden irodalmi igényű írásnak az lenne a rendeltetése, a célja, hogy az emberiség közös szellemi kincsét gyarapítsák, ezért fájdalommal kell tudomásul  vennünk, hogy a mai társadalmi-gazdasági körülmények ezt nem  mindig teszik lehetővé. Jobb híján az igazán tehetséges alkotók is a különböző, ma már tucatszám működő, műkedvelő alkotói csoportok valamelyikéhez csatlakoznak. Ezek a szerveződések  inkább egyfajta baráti körök, melyeknek tagjai életkor, műveltség, irodalmi ízlés, tehetség és sok más tekintetében nagyon heterogének. Ez természetes, és bizonyos szempontból még előnyös is, hiszen így minden műfaj, stílus, színvonal  képviselteti magát egy-egy csoporton belül, s ez változatosságot, sokszínűséget eredményez.

Nincs nekem semmi bajom azokkal a fűzfapoétákkal, akik kedves-jópofa rigmusokkal, tréfás csasztuskákkal, vagy akár komoly témájú, rímbe szedett sorokkal fejezik ki gondolataikat, érzéseiket. Abban sem látok semmi kivetnivalót, ha  e versikéket (prózai írásokat) szerzőik a  rendszeres összejöveteleken felolvassák, netán valahol  publikálják. (Úgy gondolom, ezeknek a műveknek is megvan a maguk szerepe!) Csakhogy ez még nem költészet, nem irodalom! Bárcsak annyi tehetséges ember lenne e hazában, s annyi értékes, időtálló írás születne, ahányan ma Magyarországon szent meggyőződéssel   hiszik magukról, hogy halhatatlant alkotnak.

Senkit nem szeretnék megbántani, de néha  az az érzésem, habár ma  rengetegen írnak, mégis eléggé kevesen és keveset olvasnak. Vagy ha olvasnak is, legfeljebb az újságokat nézik át. És a könyvek? A könyvek, amelyekből annyi áll az emberiség rendelkezésére, amelyekben annyi tudás, annyi szépség rejlik, hogy ha ezer évig élne valaki, akkor sem tudná, még a töredékét sem elolvasni.  (Irodalommal foglalkozó, magát alkotóművésznek képzelő  ember legalább azzal legyen tisztában, mennyi mindent nem tud, nem tudhat!) Persze, erre nincs is szükség. Mégis azt hiszem, a magukat öntudatosan költőnek, írónak vallók közül kivétel nélkül mindenkinek van mit tanulnia Aranytól, Adytól, Petőfitől, József Attilától, Radnótitól, Nagy Lászlótól,  és a többi klasszikustól. S ha valaki úgy érzi, ő már végképp mindent tud, még akkor is rengeteg olyan ismeret van, amit elsajátíthat, ami által több lehet, amivel tágíthatja látókörét, kiteljesítheti személyiségét.   Ilyen „nevektől” tanulni egyáltalán nem szégyen! Sőt!

Az, hogy  elég gyakran kevéssé sikerült versek-prózák is megjelennek irodalmi lapok hasábjain, antológiákban, (esetenként ilyen-olyan díjakat nyernek irodalmi pályázatokon)  még nem is lenne baj, de ezek szerzői  már attól halhatatlannak képzelik magukat, mert valahol kinyomtatva látják a nevüket.  Pedig őszintén  szólva, ezeknek a  kiadványoknak eléggé korlátozott (belterjes) a terjesztésük, és kis példányszámban jelennek meg. „Házi” használatra azonban tökéletesen megfelelnek.

Tudom, vannak, akiknek nagyon sokat jelent az, hogy egy (vagy több) irodalmi társasághoz tartozhatnak, az összejövetelekre eljárhatnak, írásaikat előadhatják, és nyomtatásban is megjelenhetnek. Ez mindenképpen felemelő érzés, és senkit nem lehet, nem szabad ilyen helyről kizárni, vagy a publikálási lehetőségtől megfosztani azért, mert írásai nem érnek el egy bizonyos színvonalat. (Joggal vetődhet fel, persze, ki és milyen alapon húzhatja meg azt a bizonyos határvonalat! Erre a kérdésre sajnos, én sem tudok érdemben  válaszolni, ellenben  nagyon kíváncsi lennék  mások ezzel kapcsolatos  véleményére.)

Úgy gondolom, egyszer valakinek le kellett már írnia,  hogy amit jó néhányan költészet címén  „művelnek”,  bizony  fényévekre van az igazi művészettől!  (S közülük elég sokan  egyáltalán nem rendelkeznek önkritikával, nincsenek tisztában írásaik irodalmi értékével, pontosabban „értéktelenségével”.)  Ne használjuk a gyakran joggal visszautasított, pejoratív csengésű „amatőr” szót, nevezzük inkább „munkásságunkat” hobbi-költészetnek, tartalmas szórakozásnak, a szabadidő hasznos eltöltésének, kedvtelésnek. Próbálkozni, jobbat akarni persze mindig  érdemes, sőt, vannak, akiknek tehetségük okán kötelező is. (Negatívnak tűnő véleményem természetesen nem nekik szól!)

Egyszóval, írjon továbbra is mindenki, aki úgy érzi, írnia kell.  Ugyanakkor  olvasson is, fejlessze tudását, alakítsa egyéniségét, önismeretét, tanuljon a „nagyoktól”, hogy megérthesse az írás, a költészet igazi lényegét. S  ne feledjen néha egy-két verstannal foglalkozó könyvet is tanulmányozni, amitől azért még senki nem válik költővé, de  talán  kicsit jobb verseket tud majd írni, s ezzel minden bizonnyal több örömet  okoz mind önmagának, mind  a sorait olvasóknak.