Kristály Borbála blogja

Virágtalan nyílok ki minden tavaszon.

Sikoltva gázolok át a kietlen avaron:

Szemeim télben felejtett aszott levelek,

Testem korhadó fa hullaszín csemetéje. 

Szélben úszok, mint vihar vert csigaház,

s dalolom: minden szép. Minden máz.

Áldalak, pokol bugyra, az ég csillaga,

Áldlak és verlek, minden nagy szerelem,

Mely a semmiben fogant, a csókókért. 

Jobb lenne őszbe fullni, szaggatott italt

halálig tölteni, az életemet kiköhögni, s

 minden hullám sodorta szerelmet

egy szívkoporsóban örökre feledni. 

Nyílnak az éjpalást bódító rózsái szemeidben.

Bíborfényű alkonyod ott vacog dohos lépteimben.

Megtagadlak - borongom a virágdús ereidbe

mint kit ódon kastélyában holt aprodók csavarnak

selyem-szirom, buja inda-lepedőkbe . 

A kábulat  az áttetsző, könnyed hattyú testedhez ér-

Kusza gondolatok lebegik körbe - lemenő napban

újra nyílni. Újra feltámadni. Azúr eget szelni. 

Friss illatok, csendülő színek, kibomló aranyfonatok-

Zsongnak a  mámor ezeregy hangjai.

Korán van ez a tavasz meghalni, túl korán -  torz kéj

Mi porcelán lelkünkre  kúszik smaragd zöld kígyóként.

 áldozunk Ophelia, szénné ég alattunk az oltár,

 örökké vár rád a halál csókjaimban, édes fényár!

 Vacsora

Megterítve előttem a kék kockás abrosz.

Néhány rozsdás edény - ennyire futja.

Te jössz és szótlanul nekem kipakolsz.

Nézlek. Hosszasan, alaposan és némán,

mint ki látja, mint kiérzi, mint ki tudja,

Hogy ma egészen biztosan nem lesz -

Nem lesz semmiféle vacsora. Mogorván

arrébb tollak. Leülök melléd, a küszöbre.

Összeszedem a holtakat.

Megszámlálom majd lenyelem -

Kínomban.

Enni kell - enni kell néhány falatot, tudom.

Álom

Meglepett a rózsás napfelkelte. Versíráson tetten ért.

 Tova leng lelkemen néhány szürke alkony. S ami neki

Nappal volt nekem álom. De Oberon és Puck megért.

Rájuk emlékezem. Mert hétóra és az őrültség ilyenkor

Félemetesen szól. Falatoztam mesékből, s a habcukor

Már fejem fölött kacsingat, hogy kábít a szunnyadás.

Véget ért a színdarab mondom. S a függönyt elhúzzák.

Kedves olvasóim, megkezdett mesém szívből kívánom,

Hogy forró lázzal álmodják tovább - meglássák hatalom:

Folyatni a megkezdett dalom. 

Gondoltam, kicsomagollak...

Nem szerettelek. Kézzel varrt tűpárna voltam neked.

Gyöngyházba csomagoltam arany doboz szívemet.

Azt hittem, hogyha megkapsz, eldobsz majd. El,

Mint úgy általában a közhelyeket. Azt hittem kell

A forrócsokiban a cukor. Tévedtem. Én kellettem

Neked. Én  ahogy teljes egészében megszülettem:

Kórházszínű lelkedben. Egyszerűség és káosz,

Mondtad – majd megöleltél. Be a varázslókhoz.

Meggyógyítottál, kedvesem. Mert úgy gondoltam

Azért mégiscsak kicsomagollak. Úgy-e hazudtam

Magamnak ha azt gondoltam: túl fontos vagyok?

Kicsomagollak, valahányszor rád gondolok.