Lenyomatok és sziluettek

Felsejlik a sarki fény, a talán összes harmata,
Meggyűlt jégkristályok, hogy dér apó igényt tartana,
Elhúzza, el, a korai langyos mézesmadzagot,
De aki bölcs, sejti, igencsak tél van ott,
A sarkaiban, eresztékeiben még ropog a fakó láng,
És zúzmaraként nyögi hajnalban a fű, bokor és a fák,
Amelyik rügy most indul növésnek, jobb ha örökzöld,
Mert nem marad meg semmi, hacsak nem kienged a föld,
Most egy ilyen köztes időszakot élünk éppen át,
Nem nő jégcsap, de elásni botor még a sapkát,
Hogyha van olyan hogy vénasszonyok nyara,
Biztos lesz még zsémbes dér apónknak egy-két jajdala,
Hát bújj-bújj vissza rügyecske, a fába és ne feszengj -
Nem tudod milyen jó neked a lassú, a türelem...
A jó dolgokhoz idő kell, pont úgy mint az életben,
Minek első lenni. Minek legnagyobb,
A remény lángja őrláng, az árnyéka nem űzhet fagyot,
Vagy menjetek, rügyek, katonás sorokban a tavasz felé,
Majd az egyik x generáció megkapja a fölét,
Én a bizonytalan időkben sose szaporodnék,
Előbb legyek erőm bíztában, előbb jöjjön tartós jólét!

Nazgul

Igaz: voltak idők, valaha
Amikor ropogott rajtad a ruha
És igen, érthető volt
Hogy bárkit választhattál volna
Szerencsés volt az urad
Pedig csak egy mihaszna
Aki kinyal minden tányért
Akkor is, ha odakozmálva
Hogy egy olyan lányt kifogott
Mit te jelentettél akkoriba

De haj, elfogyott a mákosguba
Az emberek már nem vannak úgy oda
A tányérnyaló urad is fogta
És bevonult védeni hont jó bakának
Hol a sereg ispátolta, megforgatta
Embernek embere kellett akkoriba
De nem mindenki olyan teringettés
Ő sem, mivelhogy fejenlőtték
És a szokásos csekk helyett
Hozták a halotti levelet
És a sok ránc és szarkaláb
Aggodalomba futott át

Még volt annyi a tarsolyban
Hogy tisztességgel eltemesd
De spóroltál így az állam tette ezt
Hogy magad kényelmes lehess
Felvetted a feketét, piacon jajveszékeltél
Mindig ügyeltél, rád minő fény essék
Ami kell, lettél: egy hős, lettél áldozat
Miközben iratait csak azért forgattad
Hol vagy említve ennen magad
És hogy terád vajon mit hagytak
Ez a férjed és írmagvad
Nincs már kellem terajtad

Csak egy satrafa a vakolat alatt
Már nem mutatós, zsarátnok ami volt vad
Mégis kiszolgálni kellene
Pedig a kapósságnak hűlt helye
És te lennél a nagy tragika
Hogy a fiatalság úgy oda
Megtapasztalod mit a férfiak
Egész életükben, s kárálsz csak
Mi az igazság mi nem az
Asszonyi kevélység bűnébe estél
Nem mint hadiözvegy
Irgalmatlanságod visszakaptad
Igaz: voltak idők, valaha...

Metszhet a szél, mint eleven szike,
Bújva pulóver alá, mehet a testmelege vele,
Akármerre megyek, mindig csak velem szembe,
Oda is, vissza is; követhet vihar szeme,
Az égszakadás se semmi, csak legyen betervezve,
Legyen hova hazamenni, legyen kályha mellette,
És energiatakaréknak, hogy aludtam eleget,
Hogyha topon vagyok, nem számít száz pech sem,
Húzza a magamét, másét is lendkerekes szívem,
És kisüt a nap is végül, nem nézheti tétlen,
Csak megjutalmaz, hogy elaprózom neki magam szépen.

De haj, a világnak olyan kell, mit nem adhatok,
Úgy véli kisajtolhat még több és több alázatot,
Amiben más igen, kihasználja, hogy abban jó nem vagyok,
Egyfolytában futtatna egy tőlem létidegen programot,
Ennek a nyavalyás testnek nem kéne olyan sokminden,
De hogy összeszedjem, nem lehet, nem engedi az isten,
Mikor én adtam, nem elég, örökre kell hogy adjak,
Így vár rám mindenhol örök bakó már, és kínpad,
Nem lehet megfelelni mindnek, kár volt megpróbálni,
Csakis az marad emlékül, a fiatalság bűnei.

Fel kéne állni, felemelni az egész teher hegyet,
És egy huszárvágással agyoncsapni tizenhetet,
Kiengedni akkora sóhajorkánt, hogy elszégyelli magát,
Aki kitalált nekem ekkora karmikus munkát,
Ki kéne állni a határra, és tűzbe borítani mindent,
Ami szelet, esőt küld, mikor arra mennék éppen,
Égjen, vesszen minden, ami engem szemétre ellett,
Mert én a szépnek vagyok való, nem hogy termeszek egyenek,
Talán amikor majd némi pernye emlékezet leszek,
Majd bekattan valami, hogy ezt máshogy is lehet...

A semmi ásító foga közt
Légüres térben álmodik
Gigantikus hősszülött,
Olyan korszak soha nincs,
Mely soká tűrné a nagyot:
Kitenyész az ellen is,
Fekszik a sok vitéz holt,
- Testébe gyilok hatolt,
Ez a kolostor hajó is múlt,
Bár éltében erős volt,
Lebeg mozdulatlanul,
Termeiben nem siet
Se szolga, se pedig úr,
Homályba burkolt kies,
Hol a fertő meglapul;
Meggyalázott szentségek,
Azoknak kik beléptek,
Milyen mesét meséltek?

A kórság egy himnuszát talán,
A legnagyobb felfedezés
Már soha el nem jövő óráján
A bezengett ígéret benemtartatott,
Hibás kalkuláció? Isten pofont adott?
- Bontott hát életfeltételkorlátot -
Egy pecsét kinyílt, s kizúdult a Mocsok,
A szerves lét egyik végzete,
Vagy felfoghatatlan kezdete
Rázúdult a szakrális fedélzetre
Nem tudni, de a mártírság sejteti,
Ha jobb a létből kitörlődni,
Mert a kísérleti hajó immár
A Séolba katapultált halált.

A konzolok némák,
A géppapjaik élettelen
Ércteteme büszke,
Hogy dolguk elvégezve,
Kitüntetés is lehetne érte,
Hisz a megszentségtelenített
Végzet fekete doboza elvezet
Immár a sohavisszanemtérésbe,
Hol a valónak létezése
Végérvényesen vége;
Nem kell bólya, vészjelző,
Hogy elkerülendő,
Mindegy bármily fertőző,
A métely innen nem burjánzik -
Már megszűnt létezni
Az Eredendő is,
A semmi ásító fogán mint szú,
Hát örökre hibernálódik
Az elhagyott kolostor-hajó,
Minek súroljuk az istent,
Ha fel se foghatjuk a nincsent.

Lehetett valaha serény, hasznos, tiszta,
Most harcok marta a fedélzet büszke tatja,
Mégis nimbuszba emeli a mártírság nyoma,
Az életért kifolyt drága vérdrapéria,
- Ó, folyjon érte áldó litánia,
De addig csupasz fémen profán golyónyom a hála;
A szőnyegek felgyűrve, biztosan nagyon fájt rég,
Amikoris az élni akarás végül feladta a leckét,
Kell-e nekünk kegytárgy, amit beszennyeztek?
Ha megszentségtelenítették, folt esett rajta végleg,
Hát marad aminek tervezték, egy eldobható tárgy,
Hiszen az űr foga eleve nyomot vás
Ahogy sorra jő egy nem várt entitás -
Mégis, inkább az űrhajó vesszen, mint egy kolónia,
Így cseperedik a kultúra, romokra támasztva...

Felszegett fejjel sose nézhet a Birodalom hátra,
Mert messze van rémesen az éjnek határa,
Magányos roncsok övezik küzdelmét a nihil ellen,
Talán jobb is így. Talán jobb hogy ismeretlen,
És ha néhol elhal a tűzfészkek csatazaja,
Tán sejthetővé válik az univerzum suttogása:
Piciny, apró mag, amennyire mulattatsz,
Meghagylak, sőt egy darabig itt kaparhatsz,
Kis villanás, annyi se, és ezzel le lesz tudva
Minden harcod legdicsőbb pillanata,
Mondd, volt értelme a létnek? Vagy csak tápanyag a tűznek,
A vérkohónak, amelyben sorra új csodák készülnek!...

Kolerikus vagyok, hisz az élet egy kolera,
Dögvészként rohad bele az arcomba,
Én, a mentős, loholok beteggel,
Csak azt az egyet mondd meg, ki rohan értem el,
Ki fogja majd kezét vissza rettentő halálnak,
Amikor bajaitok végül a koporsómért kopognak?
Miért vagyok lélek, hisz lélegeztető kell nektek,
Beláttok a maszkom mögé, látjátok az embert?
Olyan jó lenne a családom tüzénél melegedni,
Nem pedig a gőzötök, gyarló, kopott holmi...

***

Mivel a tettek embere nem lehetek,
Az emberi tettek felelnek hát meg,
És ha kényszerből megszűrök valakivel levet,
Onnantól átminősülök valami kevesebbnek,
Szoríts helyet melletted, és elhozom a szépet,
De ami kellett nektek beteg beteg beteg...

***

Klinikai állapot, hátradőlni végleg,
A kórházban elfeküdni, s számolni a percet,
Ahogy a szú a falban molyol, rombol, perceg,
Kivárásos alapon eljő az ideje majd annak,
Kisunnyoghatok dohányozni, mert végül békén hagynak,
Ha már így kivártam, hogy a személyzetisek alszanak;
Amikor nem hat az altató, az csak egy állapot,
Húzom az infúziósállvány-csóvát, üdv és jónapot.

***

A lázmérőn a fokok azt mutatják ma,
Akár higanyszálas, akár digitális maga:
Mennyire kell onnan távol lenni,
Nem pedig miket be, vagy benemvenni,
Nyugtát kapunk gyógyszer helyett, ez aztán valami,
Hálapénz helyett ezer más módon tudunk fizetni!

***

Felolvasok neked, tessék a szívószálad,
Nagyon hiányzol otthon; örömteli bánat
Fogni egymás kezét, galambot etetni,
Bár olyan nagyokat nemigen tudsz dobni,
El is repültek, ahogyan elszállt a rongyos élet,
Megsokszoroznám, de kifogott már az isten magának téged,
Nekem is kellenél, mint mindig, száz évre s tovább még,
Érted, mert hálás, örök ápológúnyát is húznék,
De haj, a bánatos idő igen kurtán szabja,
Itthagysz minket árván, s egy jó szívvel kevesebb van ma...