Lenyomatok és sziluettek

Advent több oly nem lesz, mit gyermek vár,
Nincs már terülj-terülj-asztalka-gyár,
Felnőttél, a benn pislákoló mécses köre
Kell az egész univerzumot körbeérje.

Átjutni a napon
Megatonna kerozin,
Van-e olyan valóság,
Horizont, hol engedik?
Kis holdrakétáink
Az Óceánt szemetelik -
Max a rákoknak éjjel
A tüzijáték fekszik.

Ismerős idegen
Az összes porondon,
Egyetlen hely sincsen,
Ahová pakolhatom.

Petezsák
Termesztáp
Lyukat gyárt
Bezabált
Nincs királynőpete
Csak különb táp

Cafrangos de rongyos
A zord élet foszlik
És a sok varrat alól
Az igazság kilátszik
Mi pedig majd úgy teszünk
Mintha ép lenne meg sikk is

Adventtől karácsonyig
Pácold kicsiny szívünket,
Bele vagyunk sózva csontig,
Hogy érjen örömünnep!

Örökkön Vár

Váram most már örökkön vár,
Ím készen van a végső sánc,
Az ördög immár be nem veszi,
Itt én vok úr - szolga más mindenki.

Erre császkálsz? Nyakas vagy,
Olyat kapsz, hogy fütyül csak,
Nem a szél az, ami fogad,
Ezt nevezheted pofonnak!

Körbe-körbe védmű van,
Akna van, és csapda van,
Ha meghúzod ezt a kart -
Kapod nyakadba az ótvart.

Ha végül is beveszed,
A semmit, meg a hiányt nyered,
A remény is végül elköltözött,
Emigrált, s a kincs várra költődött.

Váram most már örök vár,
Az úton senkit sem fogad már,
Azt figyeli örökkön, a rablóit,
Az univerzum hidege borít...


Nyárra várva

A tél emlékszik még a nyárra,
Ha korholja is, nincs hatalmában,
A zsémb, a hideg délceg erény,
Nem hajlik meg oly könnyedén,
Mégis a fagypontok között,
Hóembert rak, karácsonyt költ,
Gondoskodó valahol dér apó is,
Talán mindennek van haszna mégis;
Addig elmormolunk egy-két imát,
Kabát rejti szívünk nyilát,
És ha kiürül a templom s a tér,
Isten begyűjti könnyes tizedét,
Hogy vehessen nyarat mit nekünk szánt...


Lekvár

A leguán addig lefetyeli
A leget, míg a rovart meg nem leli,
Kicsi hüllő-ékszer, látja bárki,
Mi meg kinyitjuk a lekvárokat,
Pedig hibernálódni jobb lenne, mi?
A hüllőnek a cukor minek, bármi,
Fene akar dzsemet, ha lehet alukálni,
- A lekvár és a leguán is helyre holmi,
Lesi hogy az idő kedvezzen neki.

Hallod olykor vergődését,
A szöszölését molyoknak,
Fénykörébe von-e az éj -
Azok közt, kik nem alszanak?
Ha igen, jólesik a tudat,
Vagytok még, kik virrasztanak,
Meghívnálak kávéra is,
De messzebbnél is messzebb vagy,
Vedd úgy, keserű együttérzésem,
Bár ez kevésbé bajtársiasabb,
A távolban az est, hogy maradj,
Fenntartott téged enmagának.

Elfoglal egy hangulat,
Birtokol az álmatlanság?
Dézsmát szedjen csak a másnap,
Élvezzük fenn az éjszakát!
Ilyenkor közel van
A fátyolon túli világ,
Mely az álmot és éber részét
Elvarázsolják, elválasztják,
És ez a strázsa, a hold odafent
Silbakol, meg ne pillanthassák,
Épphogy nem, a fényeket
Amely odaátba vezet át:
Határ mentén álmodhatunk szépeket,
Érezve e titkos, rejtett csodát.

Én nem tudom, hogy mi van ott,
De érzem, folyton szólít szava,
Hol a szépség nem tetszhalott,
Sem a gazdagok privilégiuma,
Az éj látomást elfogulatlan oszt,
A fényben lett légyen bugyuta,
Az álom nem sok jelentést hoz,
De ott, és akkor egy csoda,
Tán azért hogy te szórakozz,
A lét eleve így volt kigondolva,
Elrontotta a fránya fizika,
Hogy a lélek a test gyarló rabja,
Minden szép, mit rejtett kis batyuja,
Mikor világra jött, a jó onnan vala...

Az utolsó darab

A legutolsó darab félkész munka
A bezárt gyár futószalagján sírja:
Miért hagyták egyes magára,
Míg kint olyan sok párja
Világot jár; ő az alja,
Az aki a port nyalhatja,
Múltja homály, holt a gálya,
Nincs oly pénz mely kiválthatja,
A kor túl lassan erodálja,
Menne már, de nincsen pálya,
Világra egy kies ipar okádta.

Kedvezőtlen volt a lét feltétele,
Kezdettől az esély ellene
Hogy itt bármi hasznot kitermelne,
Eleve el volt rendelve-e
Vagy nem is volt érdek benne?
Ő húzta a rövidebbet, de
Nincsen ennek se becsülete,
Soha nem tudja meg senki se
Hogy mi lehetett volna belőle,
Jön majd arra bontó fejsze,
És szidja hogy akadály, nem jó semmire.

Megy a dombra hulladéknak,
Soha nem lesz, mi volt, nyersanyag,
Se pedig mi akar, hasznos darab,
Csak egy része a kudarcnak,
Hogy a tőke fúr és farag,
A nagyvilág szemellenzős, mit sem tudhat,
Annyit se, jó-e, vagy már elavult csak,
A fél-darabnak ábrándok sem jutnak,
Mert mi volt az élete, mit álmodhat,
Kitépték, mint alapanyag,
Kohóban égették, verték vasak,
Reményt ígért, hasznosat,
Hogy a szemétre vessék ki, annak.

Bosszantó ez a tudat-e bár,
Hogy bár minden éjjelre bezár már a bazár,
Fájó lelked a magányt reggelig nem bírja,
Mint a bazár otthagyott nagy palacsintája?
Akasztófavirág nyílik bús tehénszemeidben,
S talán ezzel leírható egyéni vadászteljesítményem:
Kiismerted a nyúlmódit, illaberek, nádakerek,
Csak megúsztál engem, hiába kergettelek!
Mint a vágóborjú, kimúlt valami ünnepélyes, komoly,
Jobb is, ha nem kap esélyt, mert nem lesz gonosz tumor,
Nagyon tudok ragaszkodni, de bölcsőhalált halt,
Kitartottam volna, ha téged nem szaporább motor hajt,
A mai jelszó a tegnapi program, már hiába áldozok,
Egy személyre futja, és az nem én vagyok,
De seftelj csak - mindig lesznek másutt, mások,
A remény amíg lehet, s tovább, az ítéletig hazugsággá vál,
Szegény fejem pedig mostoha virágoskertek alatt császkál;
Mit vártam? Szerelem, így jártál!
Kezdem megszokni azt, amikkel traktál,
Az ilyen délibábot kívánja csak a halál,
A kirakat teli, ha betérek, üres csábítás a bazár,
Az ajánlatnak vége, kicsit visszhangzik és bezár,
Hűen látogatlak egy ideig, holnap, holnapután,
Ha a késztetés hív, nem számít ár,
Telik vagy nem telik, vessződnöm muszáj...

(Egy régi vakszerelem margójára.)