Lenyomatok és sziluettek
SzemélyesMég élek
Magány
Még élek a periférián, s ez a mű legyen a tanúm,
Senki nem kérdezte, hát a talonba ide rovom,
Úgy hozzámragadt, hogy hazudom: már szokom;
Akad, akinek az égvilágon senkije se nincsen,
Dohosodik magában, mint redva az öreg kenyéren,
Mégis tudatnám: attól igenis társas lények vagyunk,
Kornyadozunk egyedül. Néha öntözni kell fajunk,
Ahogy múlnak a napok, e penészen faraghatunk,
Tán egyszer én is borvirág, vagy penicillin leszek,
- Jó volna, ha érdemesnek lelnének odafent is ennek -
Mindaddig húzom magamban kietlen csapásom,
Melyen nem állnak járomba mellém, nincs is más e nyomon,
Pedig hogyha igényelnék, lehetnék haver, ha nem is rokon,
Nem ez a puszta árnyék, melyen unottan átlép sokadalom.
Biztos idegenszerű a létem, biztosan nem éri meg,
Lehet az istenek is eleve a saroknak teremtettek,
Hogy senkié a lelkem, remélem tűrhető a dolog,
Most megesznek az éjszakák, s kivetnek a napok,
Idővel lehet, a magánnyal örök cimboraságot is kötök,
Bízom benne jóltart majd, nem úgy, mint az emberi körök...
A három testvér
Az eredetünk
Egymás kezét fogni, útközben ha megyünk,
És közös ernyő, ha viharral szembesülünk,
Meg vitatkozni kenyéren, kinek jutott a több,
Tanulunk versengve hogy kiből lesz a különb,
Bár hozhatnak az évek, a távolság árkokat,
De sosem felejtjük, minket mifélék alkottak,
És mivel csak mi vagyunk, akik fennmaradtak,
Ez eredettörténet, ím a három elkallódott mag.
Az otthon tűzfészek volt és mi álltunk örök sarat,
Sose gondoltuk, hogy máshogy is lehetetett volna az,
A megszokott és a mi világunk kettő külön norma,
Mi így hárman úgy voltunk, ez a gyerek dolga,
Voltunk családipótlék, szakács, takarító, meg vásárlókocsi,
Mindaz mi jár egy családromboló válóper után,
Így visszanézve valahol belefáradt a mi apánk,
Hogy nem vagyunk kicsi felnőttek, csak gyatra
Hasonmások, kik nem hagyják az agglegénységét vala.
Számítógép tévé helyett volt a házi bálvány,
Azon sírta ki a baját ez a csonka család,
Ha leült mindaz üledék, s letettük a táskát,
Odagyűltünk építeni, s irtani írmagját,
Minden rontó ellennek, és okosabbak lettünk,
Hiszen készségeink lettek, s értettük a betűt,
A száraz kútfő nem szomjazhatja úgy az esőt,
Ahogy vártuk mi hárman, hogy végre sorra kerüljünk.
Amit útravalónak onnan vihettünk viszont,
A jutalomrendszer egyedül a zsarolás volt,
De haj, szállt az ütleg, ha nem feleltünk meg,
És megfelelni egy félistennek nehezen lehetett,
- Amit szabad jupiternek, nem szabad a kisökörnek -
És a többi torkunkon leerőszakolt hazug maszlag lett
Amit tehettünk el tízórainak kakaó és kifli helyett,
Mindig volt egy duma arra hogy ő miért olyan, amilyen,
Mi meg... Még nem értettunk ehhez ugyanilyen szinten,
Ki lett verve sok-sok talentum, amik még jóak lettek volna,
Az élet nem bocsát, ha nincsenek az adottságok támogatva.
Így lett három potyautasból három elkallódott lélek,
Kik toldoznak-foltoznak, mit nem is kéne, olyan léket,
Hidd el nekem csak a jéghegy csúcsát láttatom,
Mikor ezeket holmi memoárnak megörökítve itt hagyom,
Túl vagyunk már azon a ponton, hogy megjavuljon valaha,
Az örökségünk mi vagyunk és ez sosem gyógyuló nyavalya,
Tapasztaltam gondoskodást és az nem az volt,
Munkálkodás az elrontottakon - ez egy ilyen sors.
Megemlékezés
Már rég nem jár erre senki
Aki megsimogassa arcom,
Vagy nevemet becézgeti,
Férfidolog, tudom, nagyon,
De ha még egyszer üzenhetnék,
Ő volt a legjobb, s nincs már,
Cudar voltam, utolért aztán
A hiány, mint természeti csapás,
Csak szeretném megölelni,
És elmondani, nem érdemelt a világ
Soha ilyen jó nagymamát,
A kávéd még biz mindig hordanám,
S ha bejárnál szobámba ürügyekkel,
Bizony mint rég, most nem bánnám,
Inkább én járnák át tehozzád;
Remélem jó helyre kerültél hát,
Hiányod fájlalja unokád,
Magához szólított az Úr -
Itt hagytál vigasztalanul... 🌺
Egyebek 4.
A zenémben otthon vagyok. Mit nekem a billog,
Könnyet facsarok és átitatom vele tele a világot,
A múzsáim könyvek, természet, minden édes méreg,
Hatalmas szívemmel új földet zenélek,
Ha elhal a gramofon, akkor jön igazi ihaj,
Tele a kalapom, a föld is meghajol majd!
***
Meztelen királyi főfogás ebédek,
Észre sem veszik, Bolondító Beléndek,
A fő ételkóstolót tömlőcbe vetették,
Szólni mert, hát mindenki együtt rohad szét...
***
Mindez mégis mit bizonyít,
Körülír egy kupac semmit,
A szennylap ehhez jobban konyít -
És még az is épphogy kiadatik.
***
Ha leélted majd
nem válogathatsz,
Ne hozzám fuss,
A talonhím volt a juss,
Míg beérek mint a bor,
Tebenned kiég ami volt,
Élvezem az egyedült itt,
Mit nekem a használtcikk,
Egyszer bezár minden bál,
De ne zavarjál - sohamár.
***
Valószínűleg nem kapok feleannyi kávét sem,
Mint tavaly ugyanennyi darab bankjegyen,
Ha kinyit a bolt, már hatkor ottan toporgok,
És mit tehetnék, átcsoportosítom a forintot,
Ma megetetem bálványaimat legott,
És fogyok, fogyok, fogyok. Erős kényszer vezet,
Hogy önmagamhoz még hű legyek, de megéljek,
Ha a főfejek csupán félannyit lopnának,
Cukor is jutna e keserű világnak.
***
Én elmegyek, s te ittmaradsz,
Isten veled, te kis malac,
Szétválaszt a taposómalom,
Hát ne dugdossad el kalapom!
Vallás Frissítés
Az ószövetségre pedig újszövetség jött,
Előparancsolat fejet hajtott az utóbbi előtt,
Becsomagolják a bűnt, toldják az égi kaput,
Vak szemetszemért volt, de megbocsáttatott,
S a szeretet lett váltótörvény, meg az áldozat -
Békén tizedelhetik azóta kopasztott birkáinkat.
Na. Legújabb szentnek kiáltott faktum vaj mi lehet,
Tisztátalan mi lélegzik, inhalálj szójapelyhet?
A gyermekkor tízegynéhány évnél ér mára máris véget,
És a házasságtörés, fajtalankodás, a verbális vétek?
Hogy új, frissebb szögből adj arcot a pofonnak,
Ganézz, bűnöd: nem születtél jó oldalán a lónak?
Talán az Isten nem is változott, de soha,
Se nem édesszülő, se nem gonosz mostoha,
Az élet lehetőségét, ezt az egyet adja,
Hogy szeretik érte, talán le se szarja,
A gyermeknek rég el van eresztve a keze,
E világ az ember megkövült végterméke.