Lenyomatok és sziluettek

A csöves

Mondd miért baj, hogy vagyok, tesó,
Hogy vagyok újrahasznosító,
Hogy amit egy nap alatt bendőd elszív befal,
Nekem két hétre elég, vajon az a baj?
Mióta elkapott az ékszíj, nem látni téged,
Míg én csöves lettem, ribancbért húz főnöktől eszed?
Ha én csöves vagyok, szakadt szabad vagyok,
Nem kellenek szavak ahhoz, hogy
Egy picit jobban lehessek,
Téged már megvettek, mindent felülírtak tebenned.
Miért akarsz rugdosni engemet?
A munkatársaktól tanultad ezt meg?
Milyen sors ez, mire is vagy büszke, tényleg?
Toxikus szörny vagy dúskálva is, egy méreg.
Vitess el a rendőrökkel, perelj,
Az isten után te is felejtsél el,
És élj egyedül, kiváltságos király,
(Csak már másba bele ne gyalogoljál)
Elfértünk volna, ha nem akadály!
Egyetlenegy centiméter sincsen,
Egy barlang, hová temessem szívem,
Elosztogattam, amim volt, nem kell tudjad,
Milyen élet ad ilyen utat,
Mit jelent a zord ítélet:
Isten a paradicsomból kiűzetett,
Bármi lehettem volna melletted, de
Te a csöves szót teremtetted meg.


A senki

Senkik vagyunk, jövünk-megyünk,
Nem is szólunk, tönkre leszünk,
Nem a harcba, nyugodjál,
Biztos semmittevésbe történik a kár,
Tökmindegy hány lépés a pofázmány
Kopott le vakolat vakolat után,
Hogy, hogyan nem, a lélek látszik,
Mit számít.
Csak mivel takarjuk már el a semmit,
Ugye bármibe öltöztethettél volna,
De nincsen neked időd arra,
Leszek senki a szemedben,
Letelik egyszer, s leszek ünneplőben,
Most még elfért rajtam ím a lábnyom,
A két versemmel konstatálom,
Akinek a szíve rideg,
Pár cetli vagyok, egy kész ítélet,
A senkit majd az állam temeti,
Kényelmesb, mint te valaha, Valaki!

Sötétlik az éjjel, túlvan három órán éppen,
Egy szem ablak pislákol, senki más nincs ébren,
Ott lakik a költő, egyedül maga a gépével,
És most is kávét lúgoz, hogy ne essen korán széjjel.

De ó, várja kint a lidérc, hogy melyikükre van éhen,
Lakjon bár a földszinten, negyediken, vagy egy szuterénben,
Arra jön, a szendeszagra, és megorrontja szépen,
Melyik nyomorult van számára mai terítéken.

Úgy kell rászólni: miért engem kínzol, kérem,
Nézd, nekem sincs sok szerencsém, nem is élek én sem,
Miért nem egy bűnöst, engem kárhoztat e szellem,
Nem hiszem hogy azért, merthogy annyira tetszem?

A tükör képe görbe, ilyenkor belepislantani hogy?
A tükröződésétől az emberből a levegő is kifogy,
Néha hallani a szavakat, és minden szótag befon,
Minden új értelmet nyer, és annak neve: iszony.

Már nem imádkozom, és nem kérek semmit senkitől,
A magányra kárhoztattak, és meglennék hótt egyedül,
De az hogy valaki rám rázogatja láncait veszettül,
Hatalmas kitolás, hogy ezért maradtam ki itt hűl!

Mert holnap nekem is munka. Ne szívják a létem,
Próbáltam én is szunyni, de ha nem megy, léptem,
Inkább hogy az ágyban nyolc órát nyitott szemmel fekszem,
Bárki engem meglátogat, csöndben kell hogy legyen!

Van elég bajom, de erről nem nyitok szót ma sem,
Nem azért adok, mert van, hanem mert éppenséggel nincsen,
Tudom milyen mikor valakire rázárul az ómen,
És a halál se fogadja be, ismerős, rokon dolgok nekem.

De milyen az már, hogy ezek veszett körtáncokat járnak,
Az ördög, balsors, betegség, csalódás plusz az összes dúvad,
Átjáróháznak használ, holott egyedül fizettem kisebb vagyonokat,
Hogy van az míg szende vagyok, másnak minden szart szabad?!

Csak egy páncél kéne, néminemű magnetikus sapka,
Amelyik az ellenfeleimet delejétől fosztja,
Az hogy legyen esélyem, pont annyi mint másnak,
De vágyaim is meddők, rögtön buszra szállnak.

Eltelik az éjjel, és távozik egyszer a rém itt,
De a keservit, én eskü nem követtem el semmit,
Ez egy újabb adag gazság, ami sorra szipolyozza vérem,
És enervált voltam így is. Hagyjanak békében...

Mert ha szellem lennék, és magával vihetne,
Oda, ahol ilyeneknek jól áll kihűlt helye,
Biztosan kijönnénk, ha nem útálnák, akinek van teste,
Így bekékülve takar a reggel túlvilági sejtelmekbe...

És legközelebb megint randi, így járt aki erőszakra szende!

    Magány

Még élek a periférián, s ez a mű legyen a tanúm,
Senki nem kérdezte, hát a talonba ide rovom,
Úgy hozzámragadt, hogy hazudom: már szokom;
Akad, akinek az égvilágon senkije se nincsen,
Dohosodik magában, mint redva az öreg kenyéren,
Mégis tudatnám: attól igenis társas lények vagyunk,
Kornyadozunk egyedül. Néha öntözni kell fajunk,
Ahogy múlnak a napok, e penészen faraghatunk,
Tán egyszer én is borvirág, vagy penicillin leszek,
- Jó volna, ha érdemesnek lelnének odafent is ennek -
Mindaddig húzom magamban kietlen csapásom,
Melyen nem állnak járomba mellém, nincs is más e nyomon,
Pedig hogyha igényelnék, lehetnék haver, ha nem is rokon,
Nem ez a puszta árnyék, melyen unottan átlép sokadalom.
Biztos idegenszerű a létem, biztosan nem éri meg,
Lehet az istenek is eleve a saroknak teremtettek,
Hogy senkié a lelkem, remélem tűrhető a dolog,
Most megesznek az éjszakák, s kivetnek a napok,
Idővel lehet, a magánnyal örök cimboraságot is kötök,
Bízom benne jóltart majd, nem úgy, mint az emberi körök...

Az eredetünk

Egymás kezét fogni, útközben ha megyünk,
És közös ernyő, ha viharral szembesülünk,
Meg vitatkozni kenyéren, kinek jutott a több,
Tanulunk versengve hogy kiből lesz a különb,
Bár hozhatnak az évek, a távolság árkokat,
De sosem felejtjük, minket mifélék alkottak,
És mivel csak mi vagyunk, akik fennmaradtak,
Ez eredettörténet, ím a három elkallódott mag.

Az otthon tűzfészek volt és mi álltunk örök sarat,
Sose gondoltuk, hogy máshogy is lehetetett volna az,
A megszokott és a mi világunk kettő külön norma,
Mi így hárman úgy voltunk, ez a gyerek dolga,
Voltunk családipótlék, szakács, takarító, meg vásárlókocsi,
Mindaz mi jár egy családromboló válóper után,
Így visszanézve valahol belefáradt a mi apánk,
Hogy nem vagyunk kicsi felnőttek, csak gyatra
Hasonmások, kik nem hagyják az agglegénységét vala.

Számítógép tévé helyett volt a házi bálvány,
Azon sírta ki a baját ez a csonka család,
Ha leült mindaz üledék, s letettük a táskát,
Odagyűltünk építeni, s irtani írmagját,
Minden rontó ellennek, és okosabbak lettünk,
Hiszen készségeink lettek, s értettük a betűt,
A száraz kútfő nem szomjazhatja úgy az esőt,
Ahogy vártuk mi hárman, hogy végre sorra kerüljünk.

Amit útravalónak onnan vihettünk viszont,
A jutalomrendszer egyedül a zsarolás volt,
De haj, szállt az ütleg, ha nem feleltünk meg,
És megfelelni egy félistennek nehezen lehetett,
- Amit szabad jupiternek, nem szabad a kisökörnek -
És a többi torkunkon leerőszakolt hazug maszlag lett
Amit tehettünk el tízórainak kakaó és kifli helyett,
Mindig volt egy duma arra hogy ő miért olyan, amilyen,
Mi meg... Még nem értettunk ehhez ugyanilyen szinten,
Ki lett verve sok-sok talentum, amik még jóak lettek volna,
Az élet nem bocsát, ha nincsenek az adottságok támogatva.

Így lett három potyautasból három elkallódott lélek,
Kik toldoznak-foltoznak, mit nem is kéne, olyan léket,
Hidd el nekem csak a jéghegy csúcsát láttatom,
Mikor ezeket holmi memoárnak megörökítve itt hagyom,
Túl vagyunk már azon a ponton, hogy megjavuljon valaha,
Az örökségünk mi vagyunk és ez sosem gyógyuló nyavalya,
Tapasztaltam gondoskodást és az nem az volt,
Munkálkodás az elrontottakon - ez egy ilyen sors.

Már rég nem jár erre senki
Aki megsimogassa arcom,
Vagy nevemet becézgeti,
Férfidolog, tudom, nagyon,
De ha még egyszer üzenhetnék,
Ő volt a legjobb, s nincs már,
Cudar voltam, utolért aztán
A hiány, mint természeti csapás,
Csak szeretném megölelni,
És elmondani, nem érdemelt a világ
Soha ilyen jó nagymamát,
A kávéd még biz mindig hordanám,
S ha bejárnál szobámba ürügyekkel,
Bizony mint rég, most nem bánnám,
Inkább én járnák át tehozzád;
Remélem jó helyre kerültél hát,
Hiányod fájlalja unokád,
Magához szólított az Úr -
Itt hagytál vigasztalanul... 🌺