Lenyomatok és sziluettek

Ömlik maga medrében a folyó,
Alszik bokorban a rigó,
Kitüntet élelmes kecskét a kő,
Minden, még a moha is ehető,
Nem a hasán tekereg a kígyó -
Ékkő az, és nincs hasonló,
Mind tartozik valahová,
Mondá az úr: jó, mikor látá!

A villamos is csengetett rég,
A szocreált óriások építették,
Nem empéhárom; ádáméva szólt,
Csak ki kellett menni az ajtón,
És minden, minden rendben volt,
Az utcakőn a hold dalolt,
Meg örökké tartott a bér,
A háziúrnál is ehettél,
A lépcsőház és a romantika
Isten tervének volt tanúja.

Húszfilléres fagylaltok,
Mondjátok, most hol vagytok?
Mennénk, szállnánk utánatok
Csak eltűnni e pokolból,
Kell az irány, hol lakol,
Tervszerűség, mintadarabról?
Itt négyszögöl a semmise,
A legutolsó zárja be,
Már a puszta szusz nem elég,
Hol a patina lekopott rég...

Rendező úr, a díszleteink készek,
Ne kérdezze, hogyan, de benne van a lényeg,
- És lehet nem így volt eltervezve főleg,
Most már ebben játsszák el a jó, s rossz szerepet,
És hogyha tehetséges a nálunk levő gárda ifjú színész,
Az interpretációra a rózsa garantált lesz ismét.

Felhúzzák a bársony posztót, megéled a színpad
A színház megilletődve néz, mert pátoszi a darab,
Hol hősszerelmes épít, és rombol útálatos dúvad,
Annyi eszköz hiányzik, és mégis annyit láttat,
Ez itt a múzsa éjszakája, s ő kívánja a sóhajt,
Ha felkapcsol a fény, felkelni majd csak a kőszív óhajt.

Ennyit lehetett kihozni, egy kis szeletke élet,
De andalító sosemvoltak, kik sejtéssel mesélnek,
Micsoda remek közönség, és a többi maszlag,
De belül köztudott, hogy már izzad - fárad,
És miközben beesteledett, egyenként viszi haza,
Amennyit felfogott, ki-ki saját telt kosara.