Lenyomatok és sziluettek

Hát el kellett jőnie ennek a szent napnak,
Hogy kergessem mi szétrebbenne, és hogy koslassak,
Verébrajként üldözzem azt, ami itt tart még,
És áldás verset hozzak, ha engem ki is szagolt az ég!
Mert nekem nagyon nehéz, hegyet görgethetek -
Játszom kicsit, ha megengedte, hogy játékszere legyek.

A fontossági sorrendben először ez lesz elnapolva:
Növesszen minékünk az sors hatalmas gerincet, de nyomba,
Ez a kuriózum nem terem minden bokorban,
És én rádlőcsölném, hisz szeretlek titokban,
Ne fogjon rajta többé az erény-nyűvő hajtás,
A világi csillogás mögött érvet a jóra fogékonyan láss!

Másodjára megparancsolom neki, húzodjon vissza karma,
Mely ezt a világot hej, de igencsak megszorongatta,
Annyira, hogy kisajtol belőle minden érdemeken túl,
Olyat mit az ember tartalékolna, mert tudja, ő holnap is túr!
Kívánom hogy mindig legyen a tanleckékből nem csak vásás, tudás,
Ne csak veretlen Döbrögiként viselkedjen isten, mert az milyen már?!

Utoljára kívánok jó munkához jó kenyeret, nem pedig ezt a cirkuszt,
Evés helyett is elfoglaló más szemében szálkát lelő én megmondom juszt,
Üljenek le fáradt munkások, s ne csak az aznapi hasznot termeljék be,
Ha valaki kérdi, hogy mit esznek, jó szívvel kínálgassák körbe,
Plusz legyen hova hazamenni, és ne a veszekvésbe,
Otthon csókkal várjanak; ez a világom aranyban mérve...

Volt oka is annak, hogy miért siklott ki a világ,
Hogy a bolygónkon mi az, ami egérként megannyi lukat rág,
Miért szégyelli mindenki a becsületes munkát,
Miért van az, hogy szemetelni nem szabad, de javallott,
Miért lopják el aki hozzáfér, mind a közös holnapot,
Az erkölcsi züllés nem elég, jóléti országba tesznek sok négert és arabot,
Kik viszik a segélyt, hozzák a bűnt, az erőszakot; miért megannyi droidika robot,
Melyek kielégülnek, ha nyomkodhatják az okos bunkofonjuk,
Hogy miért bűzlik hazugságnak mindenhol, ami nem szégyen,
A himnusz, s a szabadságharc miért mese, avítt történelem,
És kiröhögnék mást, ki kérdezi: miért ver az isten!
Dolgozhatunk ötvenplusz évet, nyugdíjalapunk elköltik, s nincsen.
Tudom: pont téged hagyjanak aludni most még csak,
Verje az orkán helyetted, öljön bárkit a fenevad,
Szólok: a gyerekeid, a szomszédéi a jövőben sírnak
- Fel kéne végre érni poros kitüntetését ősapádnak...

Mert mesterséges nyomorból mi száz éven belül vár,
Olyan bús világ lesz, kezet csókolnak a sátánnak is immár,
Csak megmentse valami attól, amibe e penészvirág miatt rakták,
Pedig a bűn csak annyi, elődként TE sánc mögül partiznál egy picinykét,
Csak csinálja a vezér is, bocs, de kellett és pitiztél,
Épen bárány vagy ki vemhesen farkas barlangjába mentél,
Így meg se mukkanhatsz már te leszel hibás mindenért!
Lopás csalás gyatra sleppje. De csakis ő lesz itt példakép.
Soha nem fogják elismerni, kifizetni csak úgy szemkiszúrásképp,
És elég lesz az is amit az asztaláról a bordákra hullajt,
Míg ő transzcendális felhőkarcolókat megkap mikor óhajt;
Mindennapi tizenvalahány óra robot után pedig
A hatalmasok még a puszta álmokat is - lenyesik, megeszik.

Pedig ők hozták el a nyomort, nem te vagy a mások,
De hiába - ezután is ugyanúgy csak ennen fajtád bántod,
Így nem isten lesz aki prófétát küld, szentet, aki megment,
Gyaloghintón bálványt inkább, ki ludas volt mindebben.
Készül gyarmat a kedves, jó világból, én előre tudtam,
Jólét lett volna nélkülük amint eltűnnek, azon minutumban,
Most ha kapós valaki, lehet a beteg kóser kajájuk,
A prototípusa már köztünk fekély, kösz ezt a holnapot,
Én erőmön felül, mosom kezeim csak. Csináljátok!

Kap, aki kér, tartja az a bizonyos írás,
Összességében lehetne jellemzőnk akár nagyvonalúság,
Szeretném ha mégse halna ki az emberekből ím a jó,
Zöldágra vergődni manapság itt annyira Nagy Szó,
Önérdek nélkül nincs semmi, lett légyen a lét kemény,
Nekem valahogy mégis jut. S nem hal ki a remény,
Örvend is a fejem, hogy majd halogén lámpa -
Már nem veszek bele az elborult homályba` :)

Zsemlefelek között egy lapos pogácsa,
Nem a pék a kajla, ez a hamburger maga,
És a húspogácsa oly fűszeres és ízes,
Csakis szennyes lehet, ami ennyire édes.

Hívogat a bálvány, hogy gyere, végy egy fagyit,
A zsírszagot kitárva bedob minden csalit,
És mit tehet, tér be a profit, hiszen
Kerek a világ képe jóllakott-kedélyen.

Fényes oltár, híved robbant kalóriát,
A bohócok majd otthon úgyis mind kisírják,
Nyög velünk az ülep ilyen-olyan gépen,
Míg formába kerül, s ismét éheslesen.

Ez egy szisztéma, és már nem szokunk le róla,
Ha egyszer a sok kondigép mind elszabadulna,
Nem férnénk be a gyorséttermi parkolóba,
Hisz éhlények vagyunk, ez itt a sorsunk nyitja!

A teliszáj egy dícséret, mely köszöni az ételt,
Repetázni is mer, csípős cukros öblítőszert,
Felismerhető bolt, tudod, veled vétkezik,
Még aki kritizál is, álmában vendégeddé válik...

László Bernadett(Detti)
Halott város

Bármi lehetek, ami akarok?!
Lehetnék, ám mégis itt maradok,
leszek eme halott város rabja,
hol a jobbat senki sem kutatja.

Megrekedt szívem holddal vitázik,
tehetetlenséggel szövetkezik,
kihűlt kávém keserű illata
ébredni nem akaró elmém hívja.

Állj fel, menj tovább! Ám nem akarok!
Reménytelenségnek szerelmet vallok,
komorságnak most harag a párja,
egyedül süllyedek valóságba.

Derűs holnapra most sem virradok,
elköszöntek örömteli napok,
nincstelenség kapuim bezárja,
a zsarnokság az elmém gitárja.

Pusztulás kopár tarlóin élek.
Éledjetek végre, új remények!
Nyíljon lehetőségek ajtaja,
éledj, vágyódó szívem dallama!

*****

Cserfalusi Ádám(liketorn)
Moly

Bármi lehetek, ha nem is akarok,
Bögrével zörgessenek rácsokat a rabok,
Sose leszek egy halott ablak rabja,
Csak ha többé nem zörgök a nappalidban,
Akkor lett végül immobil e karma,

Megreked reptem, mely holddal virágzik.
Szállhatok ó, a zaccos cseppekig,
Hol kihűlt kávé keserű illata emlék,
Most nehezen alszanak a túl éber lepkék.

Nem akarok felkelni! Sőt! Lefeküdni sem akarok!
Egy új gyertyacsomagnak molylepkeszerelmet vallok,
A holdvilágnak most hízik a mája,
Nem mindenkinek való a nappali gálya.

Derűs napra? Másnak! Holnap fel sem kelek,
Törékeny a testem, jó ha fel nem fednek,
Valami kéz egyszer minden utam bezárja,
De amíg én pille vagyok, a valóság bánja.

A hajtásnak kopár tarlóin lehet hogy megéltek,
Ha fekszetek, már nem vagytok oly kemény legények!
Én nem alszom, és bármennyire tele is a kamra
Én lenézem: Az enyém igazi szívószerv ma!
Én, az örök éji moly,
Ki megrészegült tán a kávétól.