okeanus blogja

Állt a szél, álldogált az álom,

ahogy áthajóztam Szemesről

Lellére a nyáron,

Zenével utastalan ágyon, 

kerestem, kerestem a párom

Szemesnél a nyáron

 

Hol férce van a régi mának,

foltos élet, és alig bánat;

most hínarat kaszálnak.

ha megsértenél sem sértenél,

s én hozzád szaladnék,

hogy simogass meg baltád helyén,

és szívünk kandalló helyén

egymás arcához érve néznénk

a megbocsájtás melegén,

hogy fánk, hogy lobog;

csak együtt lehetünk boldogok...

Andalgó ujjunk összeért, 

hitünk csipkézett szélinél,

az ábránd fátyla ránk repült

és kócolt vaksi, torz reményt,

ám fagy osont, pörge szél sodort,

 

s eltéptük az isten fekhelyét.

Hittem; sorsomba nyugodtan,

nem vesz elő, de eltalált,

mi szenvedésben nem hagy el:

hosszú éjszakán;

az érzés nélküli hiány.

 

Tudtam; vagyok oly merész,

feledni kész, hogy átlátok

a messzeség tetején,

és bár erősebb lehetnék,

az időn kívül állok én.

 

Hát lelkem ékesítem

egészen, feketében;

és a távolban egy varju énekel...

Bérceim pazarló percein

gyakorta csipkekő csepeg

s mosolyi kéklő kvarcokon,

kövesült kő lesz arcodon

 

Levél leng, hívón libeg a jó,

simuló vers szít, a szél, a szó.