okeanus blogja
Világtalanul
sötétben táncolok
álmom fekete, vak lován
vöröslő ég alatt,
sörénye fényesen libeg,
s tovalobognak a csillagok,
ahogy gyémántod felkacag
káprázat két szén szemed;
hajló szerelmi alázat,
és tompuló kis sikoly...
ahogy észrevesz, felnevet
kis szívem kopog, s ütemét
elrepítik a nappalok
hozzád, hogy itt vagyok
s várom álmom pegazusát
veled, vöröslő ég alatt
Veled tapos a csend
kerge hangú szél kerget
s veled tapos a táguló éj,
hegedő seb vándorlásra űz,
és vágy-halott a sötét
árnyéktalan fához menekülten
reszketeg, szomjazó esőtlen
pőre ágon harmat hidegülten
tályog ez a seb én előttem
ha siratod is; nem múlik,
beleégett porcaimba képe
széttört poroddal a szélben
Átfutott már
A fukar időhöz szükséget mér
a tér öles poharán a pecsét,
bágyadt már az elesett élet;
imádkozó és a szív setét...
zörget a múlt, zárhatod ablakod,
oktalan palást foszló alakod,
a vén pillanat tör, üdv okul...
s bújhatsz lyukba, vagy tág imaházba
naptalan vagy, nálad alkonyul...
hallgatag szavad
hallgatag szaggató szavam
torz szobrokénak mása,
révedez, búsul, fénytelen:
pazarló zuhanása
mi nem volt és nem felel,
ázott, mert kendőd nem takar,
óv, mint arcodat a pír,
üdvöd tart távol, s elkapar
ám néma lapokra ír
Múlásaink
Ahogy dió levele hezitál és huppan,
s dörrenve madarak nagy raja útra lobban,
s bús neszét tolja, viszi a rideg őszi tél,
feltépi értelmem minden sajgó szegletét.
Tépődött arcod átsír és dermesztő a szél;
újfent felszenvedem hiányod egyenletét.
Állok csak leverten, árok- barna nagy szívem,
holott veled temet ásó - kapa, úgy hiszem....