okeanus blogja

Hasztalan a felzsúfolódott ihlet, 

ha botor utakon lezúgatott; 

elismerés híján az elbitangol,

lesz bizarrság és tékozló lumpolás 

Csak elátkozott királyfi marad,

akinél nincs magányosabb magány,

s a mankóval bezúzott homlok arat -

ragadva a hozzábotlottak sarán.

Kell valaki medernek, aki szereti, biztatja,

aki gátja, hogy a vér ömlése ki ne csapódjon, 

amig a munka birkózása önmagát izzadja,

és idegenülése ügyeseknek ne raboljon! 

Nyúlós csápjaival a magány ragadt rám,

férc és cérna lettem, éhező és léha,

asztal szélén gubozó, csóró, csapodár,

kivetett éhező, bőséges lakomán. 

Most kezem üres, s fejem is ügyetlen már,

átmosott a jelen sivár jelrendszere,

befulladt lubickolás, lehunyt a határ

vetetlen ágyon lakom és egy láda vár...

Már tudom; mi őszinte és mi nem az

átkozz meg, vagy oldoz fel; ez ugyanaz,

tüskék közt várlak, mint fagyát a kökény,

ahogy ősz ideje hamvas télbe ér.

A hideg itt futkos, teleket harap,

felfog, kitekint és kacagva szalad...

félek fürtökben félig nyílt szemedtől,

s alélt nyugalmam nyugvása felszakad.

Ízhozó léghuzatban szám megremeg,

hogy látomásod libbenőn levitál,

úgy fázó víz sír nyaraknak idején

mikor képzetedhez ajkam nekiér. 

hajolva, fénytelenül jött az éj,

és reszketeg ékes gyász-fehéren,

 a csillagoknak szeme nehezült

ahogy végsóhaját küldte az ég,

ölelt a föld, még ölelte kedvesét

hogy csókolja a múló, pille fényt 

ám a nyúló árny látszata felült,

meztelen lábaival taposta szét

bűbájúak ájtatos melegét,

hogy érezhető illatos fenyőben

elnyerje sóvárgó sóhaját az ág,

hogy igék fehér leplét terítse szét,

és sötét köntösét öltse fel a vég...

Szeplőtlen, leverten tűnődőm,

az úton át , - menjek-e tovább?

Alig hallón, mint a némaság,

mint jegyesek, az éjek zöldjén,

ahol enyhe némasága jár,

s kábán a Hold a fejünkre száll...

Elhaltunk, mint halók és a távol

kihagyatva sunyi suttogástól,

alant parkok elhívó árnya ring...

S e roppant látó ragyogásban

futunk, majd vakságunk lezártan

szemeimben, ó, drága társam!