okeanus blogja

átlátom áttetsző rejtélyeid
félős alkonyon, ahogy átfogom
lelked lüktető rezdüléseit
- ó, talányos sóhajom -

ím; hajadban hajnalod perceit
beleszövik ábrándos álmokon
múlt évődő éretlenségei
- ó, sejttelen rejtelem -

és megeszi mának gyötrelmeit
hűlő helyeken, torzó távokon
morzsák szundikáló szemérmei
- ó, dicstelen győzelem -

Emlékeim félnek bennem;

magamat sokszor kivetettem,

ez tört fészek, tört alja csak.

A folyton izzás didereg,

ha tapintható, -mi egyre megy-

torzult évek, gnóm vége ez.

Halott a víz, kopog, fagyos nyaraknak idején,

a hideg itt futkos és derék dereket harap,

felfog, kitekint és kacagva szalad porszemén.

Félek, kék fürtökben félig nyílt szemed átharap,

s az ínyvitorla vére felszakadó vasharang.

És ízhozó léghuzatban a szám most megremeg; 

hogy csaló feloldozás legyen, ahhoz kegyetlen,

hogy fanyar ígéret, ahhoz meg hű és kőkemény...

egyetlen gyertya ég, fák kitárt karjain

síró viasz folyik, szomorún, árjában 

elfeketült lámpák és könyvek, laptalan

felperzselő medreiben megmélyülnek a terek, 

széttolódnak a falak, végtelen, síró a világ...

és kilépnek az idők gyászoló hajósai, 

örök megkiáltói a csupasz értelemnek, 

távolodó ladikokon küzdve a habokkal 

sírásuk átveri a tengerek sírásait: 

lángunk vak, viaszunk odafagy,

mi; sötéttel vert sereg,

ahogy magányos, világtalan

aki egyedül szeret...

ikerházunk páros láng égette fel

hittük időtlenül; hogy a nyár jön el

ám hideg lett és a rideg tél közel

nem féltünk, de most mégis fűteni kell...