okeanus blogja

Homálynak köde lüktet;

nem akarván betelni

véletek néma csókon át!

Visít a kés, jogát sírja

koros, barna este;

És útra kél a szél ...

Ahogy dőlt a hajnal,

szaggatta hárs szagát,

felette a métely 

lelkem pőre jussát ;

szúette szenvedély.

 

Évek párnája kélt,

nap múlt és télre tél,

barna cseresznye ág,

hervadt, bomló virág;

Úgy látom már oda át,

homályunk tar illatát,

s ambróziát álmodom

tüskésben kucorogva

sanda álmodón.

A hajnal cimpájára sejlő selymén

felcsókolta mosoly orcáját a nap,

és kiizzadta az éjszaka csendjét

alvón, a pára nedves szunnyadása.

Átlesvén egek habszínén 

fürkészve, kérkedőn;  

pisszenve, lesve; nőjön-e?

 

Fülledten indult a nap, és reménnyel:

Mert elgondoltalak...

Léted méla, barnás bánatot ad,

Mit az eszem néha meg-megkapar,

S az alig érezhető langy melegben, 

Üde szellőd pihéivel eltakar.

 

Messze fénye átlát renye időkön,

Mindig maradón lelkem vakfoltja vagy,

S ködben osonok félő konokon,

Hogy nekem mindörökkön megmaradj.