okeanus blogja

Kint létező számomra a világ,

ténfergek csak, mint kósza szarkaláb...

 

Olvasom jó sorod nyalábjait,

hogy addig legalább örülhetek, 

mint örülsz! aztán újra és megint...

Múlásán,- talányos társam megint,

hogy hozzád fűztelek és félek is!

 

De hát ahogy penderít az idő,

s kiűz minden kételyben kétkedőt,

és ezernyi szenvedő lapul;Nézd: 

tudd alapul, sorsod így alakul;

 - mint vagyonod, amelyet tollával

hájas varjú fillérre lekapar,

s tokás csőre repesztéseivel, 

holt árkod ármányával betakar.

 

Ó, mennyire szeretném késeimen 

mindenke egeit szertefosztani, 

s eltépni torzuló görbüléseit!

 

Lenne gnóm ügyem elég, - ahogy kevés:

a segíthetetlen, ki csak annak élt,

hogy zsírfoltok kacagják éhezéseit..

Holott lágyan kél a szél,

eső is cseperész, én

újulva nézek szét és

szerte, kalapom emelve. 

 

És jobb ázni emígy,

hogy ismét nézhetem

karimátlan, megint,

párnázott gödreid.

 

 Tudd, hisz ha akarod

 fájdalmad lerakod,

 én satnyán otthagyom

 az álmos pamlagon,

 ahol a tegnap heverész.

szürkés dunyhával fekszik fenn az ég

vérzős karmával kérő kedve néz,

nem aludnék, - álmom csupasz, merész,

ínyt repeszt, és a látomás nehéz...

 

nyakadba nedvét engedi a menny,

tiltja, hogy tőlem mégis hazamenj

Mily jó, hogy tőlem nyugatra vagy,

különben abban hinnék, hogy te

üzensz reggel, ha kel fel a nap.

 

Mily jó, hogy valahogy nekem vagy,

különben - én hű, nem hihetném;

hogy már szerettél.

 

Mily jó, hogy tudom hogy nekem élsz,

különben ostobán tengődnék

csak, csontozó terheim alatt.

Istentelen számba fogadlak,

Mint ehetetlent a kínos este,

Lyukas fogamba beleraklak

Pöre idegeimben elesve.

 

Csak csiszold, dörzsöld, lökd,

s mint sós körömpörkölt

ülj odvas ajkamra

cibálva, tépve, hogy

 

mint folt hálóingeden;

túlláthassak széleiden.