okeanus blogja

Énekelvén fák hegyén,

fióka felhőt köszönök, 

pihéimből fény oson,

sütkérező pilláim mögött.

Lassan apad az éj,

torz, csaló, fénytelen;

s gördülve idő kerekén;

elmászik a görbe tér.

Ing hát fák peremén,

vágyódásom fenekén,

s oszlik, fosztott tollam;

vetélt múltunk örökén.

Ó, bájjal terül a fény, villódzva, keccsel,

Mégis imbolygón, indáiban nő a szenny;

torz tény topog, és a rotyogó foltokon

fojtott piszkot tekerve rőtlen fény kopog.

  

Ahogy szállni kéne, ahogy a képzelet

hajló ágon, időtlen, végzeten

nincs helyem, lennék bár helytelen.

 

Az égő lennék, kerek, brokátos izzó

perzselőn, forrón, s egyszerű nagyon,

én fénytelen, zöldes fényesen.

 

Holott lobogással porban,

ostoba koromban oltva, akarva

alvó szavadban szakadtan;

 

Ébresztem énem önmagam.

Fekszik a nap,

az isten halott,

és a hold már;

nem ragyog.

 

A kiborult tér,

sarka feketül,

perceg a perc

és alvadt a vér.

 

Hanyatt, fekve

épp, hogy vagyok...

féltelek, mert lehet,

halványuló reggelek,

éjszaka átka űz;

veled és nélküled

hát féltelek...

 

napjaimban emlékezlek

sűrű napjaimban,

ahogy a hó piros

sárga az ég

bennem, bennem ég...

 

hiába a gyér kikelet;

ősz és kelet

hegyeimnek arca szakad,

lavina ez,öblös örvény,

tépdeső törvény;

 

mely hozzád elevez...