Vén tölgyfa..

vén tölgyfa, magának görcsös szobra
magány bősz, rég síró csonkasága
reped, folyik fája, alvad nedve, 
élte ez, ám szikkadó halála
 
kaszálón fekszik az est, vág dőlő rendeket
kopasz réten nincs nyúl, nincsen őz
csipke sincs foltos szoknyán és koplaló az ősz,
a nap az éjben ha elidőz
 
átkötöz a szerelem és gúzsba a félsz
lebegő kaloda, könnyedén nehéz,
szívja szerveink és elfolynak nedveink
ha önző magányunk egyszer belenéz