Szemes

vékonyka palló vezetett a stéghez, 

mögötted mentem, kettős nádfal között, 

s borzolta a zizzenő leveleket a szél,

és a szétboruló térben megláttuk 

a vizen hajló verödő fényeket, 

ahogy vegyültek a part és az ég felett

ültünk egymás mellett, lábunk a vizbe ért, 

lágy volt, simogató, hüvössége jól esett 

a napi csikorgó forróság után, némán,

husszasan ücsörögtünk, ábrándosan 

kezünk és combunk összeért,

te kicsit elfordítottad fejed, 

jelezve, hogy lelked érinti a táj, 

hogy e melegség idegeiden fut át,

és éreztük; jó, jó élni, mint még soha tán