Ötven éve éppen

egy nyári székben, ahol épp egy keresztet néztem,

hittem; hogy mások bűbáján élhetek tovább

és azok a lángok égnek velem által,

amik e látszat tüzeket kioltják

és elsüllyed minden mázas bűn már,

s nyúzott keserve ím kincset lel,

nos, azon az estén;

az álló órák mind sietve vertek,

izzadva érvek csapódtak az üdvnek,

és a félő-viaszból gyúrt lámpafény,

a vágyból kiolvadó ifjú emlék,

szüntelen perceket tett bennem tönkre;

így pőrén, szaggatott bőrén vigasszal

csak szó maradt, hallgatag néma angyal