Még képzelem...

még képzelem néha a bősz távolokon túlra, 

hol a jó virágok sora áll vigyázzban jobbra,

hogy ujjad hegyén, rajta zsenge erezet rajza,

mint dombokat szánt a szél és barnalány hajadban,

még fűzödik egy-egy fakulva áruló álom,

s nem akar mást szegény, csak maradni észrevétlen -

úgy lehetek én, ismeretlen -  jövőddel felém,

kihagyva a sejthető búból, s az öncsalásból,

hogy aztán sírásod némán a bokorra szálljon, 

hangtalan, árván; hogy jót teszel, pedig csak szánnál...

S indulsz a sétán magadnak, ösvényeken által,

hagyva okos könnyeidet hátra, hogy beleérj

a facsaró közönyt átkaroló barna sárba,

síró cseppként kúszva, fájón, végleg elmerülve...

Pedig, ha látnám, ahogy kacagva hangod átvág

a korlátozó sejtek ágbogas pusztulásán,

és örömöd fülem odújában elmerülten,

fejemben kiterjed a józanság fészkét dúlva,

vakok maradnánk a jövőnkön és a múltban...