Leplezetlenül

Minket nem szívlel az összetartozás,

én töprengek, te könnyezel, hogy élsz,

így közénk nőtt a kicsinyes félelem,

lét-idő szirtje és hasadéka;

holott csak múltunk csorgó szemérme ez...

Ekkor sírón ágyba kényszerít a dac,

mint hasztalant a fagy,

vánkosban bújva hagyj

fetrengve, várva, hogy előbontsalak...

Aztán megint szeretlek,

áthajolok ágyadon,

s te hozzám érinted arcodat...