okeanus blogja

sok örömöd alant énbennem él,

mit nem velem élsz,

ver, mint esztelent az ésszerűség

szemeimben vak a szín és a fény, 

mi nem nekem ég,

s hiányod harapja át torkomat

térdig lakmározók lábainál,

behódol a szél,

ahol hold-sötét arcod mécse ég

egyetlen gyertya ég, 

 kitárt karjain fénye 

terjeng, terjed szomorúan, 

árjában feketülő lámpák,

és könyvek, laptalan...

perzselő medrében 

megmélyülnek a terek, 

tolódnak végtelen falak, 

reppennek oszló füstkarikák

és síró ó-világ...

-s az idők gyászoló hajósai, 

megkiáltói az értelemnek 

ladikokon küzdve a habokkal

tovasírják érzelmek tutaját- 

Lángunk vak, viaszunk odafagy,

mi; sötéttel vert sereg,

ahogy magányos, világtalan;

aki egyedül szeret.

Akkor kedved kendőjét letennéd,

s fonnának engem is hajszálaid,

és fedetlen, fésületlen levennéd

simuló, emésztő borzongásaink, 

és felmerülne benned a szépet

ígérők piruló ámulása,

s zsigereit sóhajtaná imád;

mert ágyásunktól távol nőtt virág,

egykor május kimossa majd ingesünk,

hogy újuló tavasz jósága legyünk,

és ahogy szemünk kalásza összeér,

amint a rétek, pipacsok idején...

körmöd foszlik és vacogsz,

lakatlan reszketéseid

parttalan, akár a rongy,

pőreségig árva vagy,

alantas fegyenc, itthagyott,

egy vércsöpp vagy, semmi több,

pislákolva csak csapódsz,

az éned magaddal szakít,

egy rögeszme torz kanóca

elég s valódtól eltaszít,

reményen nyögő pióca

lesed, hogy fényed újra gyúl..

amott égett tarló üszkösül

hamva szél szélére ül,

alvad az élet, múló a sár

szikkadt szemek merednek

és csalódnak érdemtelenül 

Vagyunk, ahogy vándor, ki vakságig él,

s bolyong bennünk a vágy-űző némaság,

csendre int, ha ránk legyint a léhaság,

ha gyötör a szenvedély, s dacos az éj,

felhőt húz a morajló robaj, s lármát zúz,

csendet igéz, és eget les figyelőn,

szúr tűlevélre, a lator emlékezés,

hiányod párna, s álmaimban eltakar,

pihéivel rám hever, de felhörög,

és odvas odújában, mint üldözött,

üszkösült szerelmünk hebeg, az elkapart.