okeanus blogja

Kongva zokogó ütemen

kopog penészes köveken, 

kirakott házamon a köd, 

hol lyuk a tető, és út nem vezet.

 

Unott lépteket kötöz most,

bennem a bősz nyugalom,

nyirkos, méla a közöny; 

sárral fullaszt arcomon.

 

Mint síron széphalom;

fakad bennem az öröm,

és vizes nyakamon

kiizzadt óhajom: 

 

Hűségtelen szavad 

sehová sem szalad, 

abból átkos vég hasad,

menne, de még nem halad.

 

Odvas takaró alól nézem

a vöröslő ködöket, s mint kő

lepereg; a kesernyés idő,

még védtelen, amíg éhezem.

 

Csorgó üregen,

barlang helyeken;

légüres vagyok,

kongó köveken.

Árván tékozló napjaim termében,

ahol zokogva emléked ténfereg,

régi szavad lépése érvényesül,

járkál reményeid elesett arca,

ráborulva magányunk vaskalapja,

és múltunk apadó ígérete ül.

Áthajolt már a hő;

font a szó, szösz kopog,

higanyba harmat nő,

fülembe kő potyog...

 

Amott már jég csücsül,

egyedül, bicegőn, 

vándor az ősz, leül.

Esélytelen váltom sínjeim

bősz végzetem felé robogok,

fények vörös szakálla között.

Síró fékek füttye óv alant,

a neszük nyitott fülembe kap,

és guruló ínyembe harap.

Az ütközőn egyedül ülök

velem csak sötétlő ablakok,

s ahogy romlásom is ellobog;

mint sínek álsága, elkopok..

elég ha szeretsz!,

és a fogyó Hold lelked örömében megnövel

és hogyha dagad is, mindig rám figyelsz...oda be,

mert kétes imáimban szent ereklyét cipel,

vonszol igém és glóriát visel, hogy gyűrűjében

megvilágosodjanak a fakuló szívek..