okeanus blogja

Vak felem fénytelen és fohász,

fehérebb perceket kotorász,

agyamon golyókkal gurigáz

és álmomra bőszen felvigyáz.

 

Kapzsi hitek kötözött rabja,

végtelen életet akarva,

torz,szektás eszmék vérét vérzi, 

és repedezett imával kér ki...

Hazug fátum tenyerével

profán pusztán pofozta át

rettegéseim az idő,

féltés és remény van jelen,

tarlós vetésbe ültetem

zölden, megbúvós magjaim.

 

érzed telerótt arcomat,

simul ránctalan arcodon,

hová érveim másolom,

évek tanú lenyomatát;

 

megkínoz birtoklás, hatalom,

legyen hát szépség és nyugalom....

tűlevelek éle közt hó zörög,

szél biccent, igenelő a hideg,

sárból pislog kajánul a latyak, 

lábamra csapok,dacosan, rideg,

szívemig ér pihe, könnye ragad...

 

mennék, hord kő hitem, de csak hiszem,

az álmodást, mint téli látomást ....

esik

fröccsenéseivel szétveri az

állig beépülő földi trendet..

cikkan a harag, bőszen odacsap,

vizes gondolat, vas eke szalad

kínokat húzva, örömöt nyögve,

ragad...

 

odébb, 

ahol nyári fecskék röpte lebbent,

szél csavar tekergőn, törve, zúzva, 

s kirakott pályákat kötve gúzsba,

ázottak hada féli a gátat;

féltve udvart, házat, és szűk szemük

imába szakad, legyintve leint

az ég - száraz őszt ígér és nyarat,

és kaján arcával átsepri a

sarat ...

Talán csak a várás vár,

mégis kétes kín gyötör;

amíg hűen félsz te is

adni szenvedéseid.

 

Sikítsd ki reggelen,

régi, bús hajnalod,

s átfutunk elveken

a nemvolt alkonyon.