okeanus blogja

Ha feldöntetek is, ötödször majd,

talpra állok újra, kit ostoba 

és vágyat érlelő képzelet hajt,

mint tompa ökröt csípő ostora. 

 

Megsiratni való, torzult világ, 

elpereg termőnek szánt hímpora,

lődörögnek termékeny magjai,

és kinő teteméből undora.

És hab kél az árján, kétes ámulások cseppjén,

és folyócskánknak partján, felette áll a pára,

s alig hallható a víz csobogó akarása;

hogy szép múlttá szétmossa önnön vak ígéretét:

ugyan hajlik a sötét, és verődő reppenés,

és elalél a bánat; a végzet rezzenése.

Végtelen, hűségem;

fehérlő nappalok,

s a fanyar valóság;

a fáradt büszkeségem.

 

Kankalin harangoz

borzadó szívemen,

s száz izzó hamu közt

vöröslőn megfagyok.

semmiben, képzelet fáinál,

dalolóra kenetten zuhant, 

a végsőn, az erdőtűz alatt

a kaján grimasz, hogy átsuhant

fehéresen, nyíres ligetén, -

ahol csapást az ige beszél;

hogy dús dalaival dudorász 

böki a köd, és csalja a szél..

Bölcsen, megfontolván úgy némán nem hagynám, 

hogy vágja a holnap kése, égi éle,

jövőre éhes jövőnk, és nem rohannék 

a kitartott élbe,mert nincstelen, vége,.. 

Hanem reményem bezárttá kötözgetném,

ez széptől kifosztott világon csokorba, 

hogy odaadjam, 

és alig várnám,masniját kis imámra 

hogy visszaadnád;

csomózzon tövéhez tövises virága.