okeanus blogja

Távol, fekete fából

tákolt, tekergő zsámoly,

s forgó zongora zengő

hangja haragra zaklat, 

unszol a mára, s ütöm 

félhangom felszegezve,

hittel, helyben haladva...

testen áhított esőt resten,

mint híg nedvét a pőre zápor,

énemnek féltő leplét őrzi

kiterített magánynak fázón,

 

oltalmat olt sárga kénkőbe,

kéklőn bólintva főre-nyakra,

hogy kioldja emberek mérgét,

fátylat fest tekergő haragra;

 

a lelkem..

delelőjén égetett aznap még a nap,

amint görnyedőn a bácsi még odament,

s reményének tőkéi között sietőn,

lugasának szép árnyékában megpihent,

 

ám átvert haragjaiban köveivel

az égnek kavicsa odavert...

 

keservén hát kikapálta, mit ősze rakott

kajánul, ahogy a jég az arcára csapott,

és barázdáiból isten arcát kereste

és lelt csak csaló szónoklatot

 

ám a múló szivárvány mögött, a vén ég 

újhold udvarába hajtásokat hagyott,...

Magam elől menekült

egymagam vagyok,

ki veled lettem volna

boldogon,

most térdepelve konokon

csupasz ágait lesem csak

s monoton imám mormolom

kiszáradt fáimon...

Őgyelgek gond és gőg között

félelem fogja fejem,

Káprázom fény és köd között

hályogos már félszemem.

Utam, már látom; elhagyom

elbicegek gödrös utakon,

Terhem, ha érzem, lerakom,

ne döcögjek oly vastagon.

Talán mégis mást, akarok már:

Maradni a poros pamlagon,

S kortyolni a láp italát.

Tálán szállani kéne át

A illó éjszakát,

Talán melegséged illatát

Csapolni meg, 

Elnyerni szíved bocsánatát.