És még képzelem...

okeanus•  2018. december 7. 22:20

még képzelem néha 

a bősz távolokon túlra, 

hol a jó virágok állnak 

vigyázzban kurta sorra, 

hogy ujjad hegyének rajza, 

amint dombokat szánt a szél 

és barnalány hajadban,

még fűzödik egy-egy 

fakulva áruló álom,

s nem akar mást szegény, 

csak maradni észrevétlen -

 

úgy lehetek én, 

 

ismeretlen jövőddel felém,

kihagyva a sejthető búból, 

s az öncsalásból,

hogy aztán sírásod némán 

a bokorra szálljon, 

hivén, hogy jót teszel,

pedig csak szánnál...

 

S indulsz a sétán magadnak, 

ösvényeken által,

okos könnyeidnek háttal, 

hogy elérj a facsaró közönyt 

átkaroló barna sárba,

síró cseppként kúszva, 

fájón, végleg elmerülve...

 

Pedig, ha látnám, ahogy hangod átvág

a korlátozó sejtek ág-bogas pusztulásán,

és örömöd fülem odújában elmerülten,

fejemben kiterjed a józanság fészkét dúlva,

vakok maradnánk a jövőnkön és a múltban...

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

miriam2019. szeptember 21. 14:34

...nagyon megérintett...

Rozella2018. december 8. 22:12

Sokszor elolvastam, megmozgatta a képzeletem, pedig szomorú hangulatot hoz, talán a múltból, és a lemondást érzem ki inkább belőle..
A "pedig ha látnám... és a vakok maradnánk" közötti utolsó soraid furcsa összefüggésről mesélnek... persze tudom, egy jó vers kb 30 %-át mindig az olvasó teszi/érzi/ gondolja hozzá... hogy száz százalékos lehessen...

Törölt tag2018. december 8. 11:13

Törölt hozzászólás.

Bugattika2018. december 8. 10:28

… képzelődni nem igazán jó dolog, mert hirtelen átválthat a valóságba! Elgondolkodtatók soraid!

skary2018. december 8. 06:29

az utak visznek...és ki tudhatja az ő szándékukat