Alszik az éj

Itt most nyugszik még az éj, 
kóbor, mély-sötét oson, 
bagoly suhan és az éjszaka 
szösszenetei feketén
végzik zsenge dolgaikat...
 
Ám valahol mégis zajt csap, 
zaklatott nesz és kapkodás;
a fény villanásait csalja 
e kormosult űrön át, 
s énem világtalan figyel, 
és érző érzékeivel 
döfi át e vaksi világot...
 
Szemem csak arra vár, 
hogy repessen ez árny, 
s terem omló horizont 
szép ívű láthatárt,
ahogyan sejtelem; 
hogy fontos valakinek, 
és ahogy reménylő; 
hogy álmát elhiszem, 
 
Most csak hiányod van jelen, 
és az perzselő, végtelen; 
nincs szegély, így kerettelen, 
és nem tart egybe foglalat, 
kihez határozhatom magam, 
csak történek és látszódom, 
mint egy szürkülő kép a falon, 
függ észrevétlen hasztalan....
 
Ha nevetsz és pír üti át bőrödet 
én áramlok benned egyre közelebb, 
és együtt nevetni és hevülni ülnek ki,
rajtam is világosulva sejtjeid