A vég adománya

okeanus•  2021. november 4. 11:33  •  olvasva: 64

Nem az akarás állított meg;

a részvét udvarnyi hallgatása, 

nem a csend-jel, a gyász küszöbén, 

nem a látomás barna asszonya, 

az elsajnáló önringatás ...

 

a cirkáló fagy, a metsző csend volt az, 

s talpig hűlt jajongó zsigereimbe 

belekergetett, szétnőt és kizárt

az elporladók égő keserve...

 

az élettől tovamozdult lelkek

különös hallgatása ez;

a ravatalt sártorozó homály...

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

skary2021. november 5. 07:50

a csönd ölel
és pára köd
ez az a hely
az örököd

Rozella2021. november 4. 19:54

Milyen furcsa is tud lenni egy ravatal, ami olyan átkozottul, valóságosan közel, és mégis végtelenül távol van tőlünk már, mert az a sátor elfedi az "élettől tovamozdult lelket"... megindító, mély vers.

Krisztinka2021. november 4. 18:44

Engem rendesen meglelt a hideg…fájós és mégis szép..benyom egyet az embernek oda, ahol azt hiszem a lélek lakik.
szétnőtt

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom