A szerencsében...

A szerencsében, hol mellém álltál,

lelkem menekült , mint madár, ha fel-

ha égre száll, sziszifuszi kövén

újra s újra verve emlékeimre,

s figyelve, mint guruló és oly nyugodt,

 

és szóljon, hogy szóljak, mint itthagyott

hisz kegyetlen árny nyom agyon, ahogyan 

némán éjidőn a fák árnyékukat, 

 

akkor indulok, neki a pusztulásnak

döngő lépésekkel, oly hangtalan

hiszen semmije, csak némasága van,

 

ezekkel, megkésett lépteimmel 

félálomban újuló törődéssel,

irtóztató folt és törődött csönd,

egy szálon és orr-csípve, mint a köd,

 

csak szólnék veled, körvonalakon,

kontúrokon, éles kövek között, 

fondorlaton, mint átkot súgó rokon 

lelki szónokon, - de fáradt vagyok, 

elemelkedni temetett hantokon.