János meséi

János meséje 4

 

Még világított a parázs fénye,

még ott volt a szájban a szalonna íze,

de már várták a mesét.

Amit talán nem az élet írt, de jó volt hallani.

Jó volt elalvás előtt valami széppel betakarózni.

Valami olyannal, ami talán csak álom,

de szépsége túlragyog a valóságon.

Ilyen szépségeket talált ki a dadogós János.

 

Azt mondják, az Isten mesét ad annak a szájába,

akitől valami fontosat elvett.

Akarja, hogy az emberek, a szívükkel figyeljenek.

János, érezte a szeretetüket,

 és meséjével, elkezdte lekötni a figyelmüket.

 

Volt egyszer… egy különös ember.

A falu szélén élt, és nem beszélt más emberekkel.

Különc, ezt mondogatták rája,

senki nem ment be a portájára.

Nem szeretik az ilyen embert,

érzik valami más rajta,

talán nem is igazi emberi fajta.

Találgatnak, mesét találnak ki róla,

anélkül hogy tudnák milyen ember volna.

Nem is hívták másként, Bolond Berci lett a neve,

akire egyre csak legyintett az emberek keze.

Bolond Berci egyszer valamit a templom elé cipelt,

 több napjába telt, mire mindent a helyére tett.

Ekkor megszólalt valami…

nem volt az más, mint egy szerkezet,

és a legnagyobb fadarab, a többivel együtt mozogni kezdett.

- Mit zajongsz itt? Felvered a templom csendjét!

- Dehogy verem, ez az Istené itt.

Nem más ez, mint egy óra,

Hogy tudd az időt, nem kell várni a hajnal kakasszóra.

Nézték és csodálták,

de egyszer megszólalt valaki.

Ilyen zajjal az Istent nem lehet fogadni!

Ez itt nem más lehet, mint az ördög műve!

A pokol ilyen hangos, mint ha az ördög dörömbölne!

És az emberek, elbizonytalanodtak.

A szerkezetből milyen mi volt,

sokkal nagyobb zajt hallottak.

Ütötték, verték, rugdosták,

míg az óra szétesett, és többé sosem járt.

Tűzre is vetették gyorsan az ördög óráját.

Bolond Berci is hazament csendben,

nem alkotott többet.

Legyen buta az ember, akinek a tudás nem kell.

 

János meséje 5

 

Szellő járta át a tájat,

talán… nemsokára vége lesz a nyárnak.

Csend lesz a kavicsos tó partján,

békák nem ugrálnak, szúnyogcsapat láttán.

Szerelmek szövődtek, szerelmek múltak,

aminek az emberek, mind tanúi voltak.

Megihlette Jánost, egy ilyen fiú sorsa,

az nap este, mesélt is róla.

 

A fiúról, ki  hallotta ahogyan zenél a nádasban a szél,

és tudni akarta, mitől olyan halk, amikor nem beszél.

Meg akarta fejteni a szél énekét, és elrejtőzött bene.

Pont, mint ha láthatatlan lenne.

Rejtőzésében el is aludt szépen,

ébredni akkor ébredt, mikor egy béka ugrott éppen.

A béka sem csak úgy ugrott,

megijedt, mert női hangokat hallott.

Pál meg sem moccant, ijedt képet vágott,

ennyi lány fürdeni, még sohasem látott.

Nem vetkőztek, de a ruha átázott rajtuk,

és ami volt, Pál nem csak valóságban, hanem fantáziálva is látott.

Nem mert moccanni, pedig csípte már a szúnyog,

de ha meglátják, nem lesz menekvése a gúnyból.

Csak egy valami volt, ami erősebb lett ennél,

egyik lány, akit ha látnál, észre sem vennél.

Pali is látta, de idáig észre sem vette,

nem járt felé sem szeme, sem semmilyen tette.

Most azonban belekapott a szél hajába,

és a napfénye, aranyat csempészett az ajkára.

A világ kiszínezte neki ragyogóra,

és szerelmi port hintett róla Palkóra.

De nem csak ezt. A lányok mikor elmentek,

a nádasban valami zenélni kezdett.

Volt valami édes zsongás,

és ahonnan jött, letépte Pál a nádat egy pontját.

Letépte, és megfújta egyszer, majd fújni kezdte ezerszer.

Szép volt a nád zenéje,

és visszahozta a lány képét eléje.

Nem is hagyta oda a sípot,

és mikor az este az emberek közé leszállította sötétjét,

elkezdte rajta Palkó zenélni zenéjét.

Köré gyűlt emberek apraja nagyja, a zenét senki ki nem hagyta.

Jött a lány is, és fény gyulladt szemében,

egymást nézve jártak, egymás rejtekében.

Szerelem volt ez, sokadik látásra,

és még ma is él, világ csodájára.

Ha hallod a vízparton a nádas énekét,

most is arra jár a szerelem…

és nyomot hagy nagyon sok emberben.

 

János meséje 6

 

János lelkét szomorúság töltötte el,

nem volt a meséhez sem hangulata.

Ránk tör az ilyen néha, ha nincs is alapja.

Nem tudja az ember honnan jön, és miért kapja…

egyszerűen, rossz lesz tőle a napja.

János is így volt, semmihez nem volt kedve,

de nem akart másnak is fájdalmat okozni…

rossz ember ki szándékkal ilyet tenne.

Az emberek figyelték, átérezték gondját,

 mert akit szeretnek.. ha fáj,  tudják.

Akkor is, ha nem mondják.

 

Lehajtott fejjel kezdte a meséjét,

 azt sem tudta mi lesz a vége,

nem akarta hogy elszálljon az emberek reménye.

Mert minden embernek annyi a jussa,

amennyire a szépségből életében futja.

A többi csak van, és elillan csendben,

nyomot sem hagyva az emberben.

De a szépség…  az a minden… az átjárja lényét…

és elkezdte János a meséjét.

 

 

Csendes éjszaka volt kinn az erdő szélen,

a hold is csak kilesett a felhőből éppen,

amikor arra járt a farkas.

Egyedül volt nem volt ott a falka,

nem mint vezér jött,

nem mint kinek van hatalma.

Nem volt hangja, mit hallatni akart,

 csend volt benne, ami sok mindent eltakart.

Halott volt kit szeretett, elkaparta tetemét,

varjak és keselyűk, ne cibálják szanaszét.

Ha tudná az ember, mit jelent szeretni…

de nem mindig tudja, ezért ki szeret… néha csak nevetik.

A farkas tudja, és más farkas megérti,

nem kell azt mondani,

mi a szívben van, de a szájon nem fér ki.

A farkas két mellső lábára hajtotta fejét,

így feküdt a sírhantra,

betakarta magával, mint kit el sohasem hagyna.

Betakarta, és maradt hajnalhasadásig,

ameddig ha látják, újra minden látszik.

Ekkor emelkedett csak fel, és üvöltése felverte a csendet,

tudtára adta hogy él, tudtára a rengetegnek.

Azóta is ott jár, félnek is tőle,

senki nem meri venni, vadászpuska csőre.

Valami különös van benne, mondogatják,

mintha holdvilágos téli éjben a holdat szaggatnák,

s az lehullna a földre.

Csend van a környéken. A farkas a mindenség őre.

Őriz valamit az erdei sötét árnyban,

amit ha az ember tudna, arra sosem járna.

De… az emberben sokszor csak gőg van, a valót meg sem látja,

és ilyenkor a tudás nem is a barátja.

Csak mikor szaggat a lelkében mélyen ott bent,

akkor merészkedik ő is ki a rengetegbe.

Nem bántja a farkas, érzi a fájdalmat az emberben…

mintha cseppek lennének csak mind ketten a tengerben.

Elmennek egymás mellett csendben, szépen,

ugyanazzal az érzéssel, kettőjük szívében. 

Léria Dipán