leriadipan blogja

leriadipan•  2020. június 2. 08:36

Csalódás

Csalódás az... amikor nem a másik boldogságát írigyeljük, hanem a sajátunkat siratjuk.

Léria Dipán

leriadipan•  2020. május 30. 16:14

Léria Dipán versek






 

Szeretlek érte

 

Szeretlek érte.

Ahogyan magasan a fejed fölé emelsz, és nem kérsz semmit cserébe,

még arra sem gondolsz hogy talán meg sem érte…

Szeretlek érte.

Szeretem a folyó halk moraját, ami eszembe juttatja a hangod,

mely olyan mintha a gyorsan futó víz köveket érne...

Szeretlek érte.

Szeretem a hajad sötét egyenes vonalát,

melynek fényében megcsillan az ezüst színe...

Szeretlek érte.

Te vagy akit szeretni lehet anélkül hogy magamat feladni kéne,

és megmaradhat bennem a béke...

Szeretlek érte.

Talán egyszer elvisz az idő, talán fátyol borul minden szépre,

talán odaad a halál az emléknek...

de hidd el, az élet megérte... mert benne voltál.

Szeretlek érte.

   

 

Szeretve lenni


Lélegzetem könnyű szárnyán suhan feléd,

s míg karjaidban megbújik a gondolat,

én a világnak átadom mint hangokat,

hogy mindenki megértse.

Szeretni annyi… hogy van ki az embert féltse.

 

Érintésed


Az érintésedbe szerettem bele.

Ahogyan a képzeletemet borzoltad…

mint gyenge fűszálat a tavaszi szellő és hajlottam én is,

de a hajlásban erős maradtam mégis.

Milyen fura gondolat… szellő vagy és én a fűszál…

érzem ahogyan megsimogatnál…

s én utánad nyúlnék ha elhaladnál,

hogy még egy kicsit érinthesselek.

Milyen fura dolgokra képes a képzelet.

 


Lelkeink

Adok a lelkemben helyet a lelkednek,

s nem félek hogy a hely ettől nekem szűk lehet.

Ölelik egymást összebújva kis helyen…

ha nem lennél, hidegebbé válna bennem az érzelem.

Talán összehúzná magát…

mint a koldus aki attól fél, hogy majd bántják.

Talán boldogan járná táncát, és szeretné is hogyha látják…

de hiányozna belőle valami fontos.

Ami csak ott van, ahol két ember egymásban mindent feloldoz.

 


Álmaink

 

Ha szeret az ember, repítik az álmok.

Olyan helyen jár, amit eddig senki sem látott.

Beragyogja álmait a hite,

melyet ő görcsösen fog, nehogy az élet tovább vigye.

Karjaiban tarja, sóhajában ringatja,

s ha mégis tovaillan, minden éjszakán megsiratja.

 

  

Kavicsaink


Ha egyszer nem szavakkal kellene az érzelmet kifejezni,

hanem csak egy kavicsot kellene annak a kezébe beletenni

akinek az érzelem szól...

hang nélkül értenénk meg egymást.

Feketét annak adnál, akire haragszol,

a fehéret annak a kezébe tennéd aki gyászol,

és nem maradna köved a szerelemre.

Nem értenék hogy a gyász színe miért nem a fekete,

pedig könnyű... mert aki elment, annak fehér a lelke.

A fekete követ el kellene dobni,

és nem kellene senkinek soha odaadni,

hogy csak jelkép tudjon maradni.

A harag önmagad bántása,

a saját lelked siratása a tehetetlenséged felett.

Nem ér meg egy követ.

Hiszen bármi jöhet,

és olyan sok semleges színű kavics van...

és akinek a kezében sok van, az elengedi csendben.

Mint az érzéseket... könnyekben az ember.

 

Évek múltak


Ha szép pár év volt... mondd nyugodtan... köszönöm.

Mint rózsakertben, ha nyílik a tavaszi virágözön,

úgy nyílnak ki néha az élet gyönyörű szirmai.

Nem is tudjuk addig... mit jelent nyílani.

Nem ismerjük még a fény ragyogó hatását,

nem úgy éljük meg a nap csillogó ragyogását

ahogy táncoltatja boldogságában az élet...

ha az ember nem boldog, nem látja meg a szépet.

Csupán lát valamit... néha a messzeségbe réved...

ez csupán csalóka álom, amiből lassan felébred.

Talán... a boldogságból is ébredni kell egyszer...

de a rózsakert... ami voltál... még emlék lesz százezerszer.

 


Az ölelés


Ha másért nem...

érdemes volt azért az egy ölelésért élni...

azért az egyért, ami mindent felül tudott írni.

Ami megtudta gyógyítani a sok régi sebet,

mert az élet ebbe az ölelésbe mindent bele tett.

Áldott legyen az, ki megadja az ölelést annak aki kéri...

mert a világ az ilyen ölelésbe

az összes kincsét bele szokta méri.

 

 

Fogom a kezed


Ki értsen meg ha már én sem.

Amikor már nincsen remény sem,

mert elvitte az álmodat az élet.

Fogom a kezed...

és próbállak megérteni téged.

Tova futnak a vidám nappalok,

és fáradtan találnak rád a hajnalok,

a fáradtság nyomai a szemedben égnek...

fogom a kezed, és próbállak megérteni téged.

Amikor elfordulsz a világtól

mert becsapott konokul, hűtlen volt

és megbántott cudarul...

fogom a kezed, és próbállak megérteni téged.

Ha sok benned a kétely,

és úgy érzed a jó is már csak métely,

ne add fel... mert én ott leszek...

fogom a kezed, és próbállak megérteni téged.

 

Egy kicsit


Kell egy kicsit őrültnek lenni ahhoz,

hogy táncoljon a világ fénye...

hogy az embernek bűne is legyen, ne csak erénye.

A pici bűn lehet néha a legnagyobb erény...

csak nem kezeli az ember megfelelően a helyén.

 

 

Örökké


Utána mennél gyalog is... csak egy percig még szeretne.

Ha az a perc örök lehetne.

Elmondanád mindazt, amit a büszkeség elrejtett...

hogy mindened ő...

és akkor is ő volt, mikor még szeretett.

 

 

Az élet


Lepereg...

mint fának a levele az őszi szélben, míg eléri a földet.

Az élet ugyanígy játszik.

Hol magasra dob, hol a földkörül tétovázik,

de nem hagy egy helyben.

Játszik.

  

 

Szenvedély


Átölel a gondolat... hozzám simul az éjjel...

gyűrött ránc a párnámon, testet képzel el.

Fogva tartja a mámor... szomját oltja a remény,

álomba ringat a látomás... altatót dúdol a szenvedély.

 

 

Csodálat


Romjai felett építi az ember néha a legszebb várat,

amin szikráztatva fényét áll meg a csodálat.

Nem a vár látványa ami őt ide vonzza,

a lélek ereje az, ami az ámulatát okozza.

Reményből építeni a semmi felett várat...

csak az ember képes rá... és ez előtt fejet hajt a csodálat.

 

 

Emlékek


Feleslegessé válhat egy pillanat...

tovább léphet vele az idő,

helyet csinálva az újnak, ami a régi helyébe nő.

Az ember rakosgatja

mint szűk ruháját a szekrény felső polcán...

nem érdekli hogy elnyűtte, megkopott már jócskán.

Ugyan így van a szívébe zárt rejtett érzelemmel.

Rakosgatja... néha felidézi...

és emlékszik rá könnyes szemmel.


 

Álmok


Néha az álmok is fájnak.

 Azok, amik titkon lábujjhegyen járnak,

hogy létük ne tűnjön fel a nagyvilágnak.

Az összetört álom a legfájdalmasabb érzés,

hiszen nem nyílt még ki... még benne volt a remélés,

és szertefoszlott... mint felhőábra a tavaszi égbolton.

Amiben még ott látszott a szív és a hegyorom,

de mind semmivé vált egy hűvös hajnalon.

Ami utána maradt csupán egy álom,

amit megvilágít a pirkadat…

hogy emlékezz rá milyen szép volt...

mielőtt elszaladt.

  

 

Nagymama vasárnapja


Nagymama mielőtt vasárnap délután a temetőbe látogatott,

a kertben válogatott.

Édesanyámnak viszek virágot... mondta...

és a kertben a legszebb virágok közül kettőt levágott.

A többit jövő vasárnap... mondta csendesen magának,

és tudta... meg van ezzel szentelve a vasárnap.

Lelke volt a temetőben az ott rejtőző halálnak...

ami élővé tette egy pillanatra a holtat...

és ameddig az ima szállt...

úgy érezte, hogy a halottai körülötte voltak.

Már nagymama is csak a temető csendjében él...

de az összes szava... még mindig a lelkemben zenél.

 


Titkos vágyak


Titkos vágyát az embernek, elfedi az éjjel...

belebotlik néha a hold érdekes fényével.

Meglesi a szellő... a felhő lassan ballag...

szemérmesen bújik el ilyenkor egy csillag.

Az idő elmélázik, percén mindent ringat...

szerelmes álom lett a legszebb amit adhat.

Titok leplén a sötétség jótékonyan ringatja,

és tüzét reggel a fény, az egekbe felrakja.

 

Az érzelmek oltárán


Mindennap elviszek magamból egy gondolatot az érzelmek oltárára.

Lerakom... ha bárki arra jár, ragyogjon fénye a vándor napjára.

Aki szeret, az tudja hogy a fény mindenkinek ragyog,

akkor is ha éppen nem mi vagyunk tőle boldogok.

A mi boldogságunkat is fogják mások látni,

mert az élet oltára nagy, és szép lehet rajta bármi.

Vigyél hát mindennap valamit az érzelmek oltárára...

ne félj hogy sok lesz amit összehordunk garmadára.

Mindenki megfogja találni benne amit neki szántak...

és szeretni tudnak tőle majd a gyávák, és a bátrak.

 

Az eskü szava


Amikor az élet csendben összead valakivel téged,

nem kellenek oda nagy szavak, nem kell az ígéret.

Észre sem veszed a pillanatot amit a valóság alkot,

látod kinyílni a világot, amit az élet idáig zárva tartott.

Ennek a világnak a kapuját nem az eskü szavai nyitják,

a zárat ezen a kapun mindig a szív dallamai alkotják.

Amikor a dallam olyan erős, hogy a zár felpattan,

 az eskü szava a fül számára úgyis hallhatatlan.

 

Az ábrándok vára


Gondolatokat sző a szerelmes ábránd,

és ráborítja az életre az így megszőtt fátylát.

Milyen különös fátyol... erős, áthatolhatatlan...

különbözik mástól... neked mégis lehull magától.

Nem csak lehull... segít tovább építeni a gondolatod várát,

díszíti, csillogtatja mindegyik tornyát.

A várad belsejét soha senki meg nem látja,

ha csak önként be nem engeded a várba.

Ha beengeded... már együtt lakjátok az ábrándok várát...

és ha bölcsek vagytok, nem nyitjátok ki más előtt a zárját..

 

Ha rád talál


Kézen fog, és elindul olykor veled az élet... nem siet,

nehogy szokatlan legyen neked, hogy te vagy aki éled.

Idáig csak voltál... érzések nélkül, bambán utadon állva,

néha csak csendben... magányosan... semmire sem várva.

Azt sem tudtad, mire jó a lét,

míg egy földi álom fel nem kapott,

és veled táncot járva a fényben... az egekig nem ért.

 

A szívedig


Neked nyílik minden virág a réten,

neked fénylik a felhő mögött a nap is az égen,

és te vagy aki meglátod magad a tavak vizében.

De csak akkor... ha mindezt akarod, és képes vagy meglátni...

hiszen tárulhat eléd bármi,

ha te harcokat kezdesz el belül járni.

Ott csak a rejtelmet látod,

és hidd el hogy az neked nem barátod.

Ami szeret téged, az mind idekint pompázik...

neked nyílik... és csakis te lehetsz az...

aki innen beviszed egészen a szívig.

 

 

A te értéked


Érték az,

amit nem kell félteni... mert nem viheti tovább az álom.

Ide született... és mindig is itt fog élni... ezen a világon.

Nem viheti el semmi, neked él akkor is,

ha más elakarja venni.

Benned helyezte el a világ...

mint a valóság egyik ágát, mely ezután belőled sarjad.

Azt akarja, hogy minden zizzenését halljad,

és örülj a virágának.

Légy a világa a virágnak...

amit az ember megteremt magának.

 

 

Lépj előre


Néha az ember a büszkeségébe törik bele,

és elfeledi ki volt, mielőtt eltemette önmagát.

Élve meghalni... rosszabb mint nem élni...

és rossz igazán akkor ha nem akarsz remélni.

Milyen üres ilyenkor az élet... nem tudsz szeretni...

és nem engeded hogy szeressenek téged.

Csak pereg egyre élet nélkül az éved...

és kimarad mindaz, ami alkothatna megannyi szépet.

Csupán... mert nem kérted... vagy nem attól vélted...

és egy szép napon elrontottad végleg.

Ne menj vissza érte... menj mindig csak előre...

mert ami jön... hidd el... csak annak lesz jövője.


 

Benned


Utazom benned. A lelkedben.

A mások számára megfejthetetlen rengetegben,

ami számomra mégis megnyitja magát.

Látom hogy mindegy ha magamban járok,

vagy már benned álmodozom odaát...

a világ egyformán szépnek mutatja magát.

Milyen kevés ember van akinek egy az útja,

azzal... akinek magát boldogan odanyújtja.

Akinek úgy tudja bizalommal átadni magát,

hogy nem számít itt van a lelke, vagy odaát.

Úgy simulnak egymáshoz, mint vízhez a hullám...

egyik megül... a másik lágyan andalítja a habján...

és a szél, szerelmes dallal ringatja őket a karján.

 


Futunk


Futunk... talán csak azért,

hogy egyszer beérjük mindazt ami elveszett.

Ami tovaröpült anélkül, hogy jött volna rá felelet.

A gondolat elhitette velünk, hogy minden elveszett,

hogy nem kell várni... már minden bevégeztetett.

Hány ilyen kallódó érzelem kering a nagyvilágban

beburkolva magát jajszóba, könnybe, és sóhajtásba.

Pedig... csak meg kellene állni... várni néha kicsit,

mielőtt döntünk... és az élet mindent másként indít.

Eldobunk... pont úgy mint a balga ki eldobja a követ,

észre sem véve, hogy amit a kő ér, abból lesz a gyűlölet.

 

 

Szeretem


Szeretem a boldogság ízét érezni...

mely mámorosan fut át a világ fényein,

ringatva magát az emberek érzelmein.

Milyen furcsa íze van a világnak ha szeretsz.

Mámorítva hat rád a semmi...

és ebben a semmiben mégis ott szoktál lenni...

és boldog leszel tőle a világban.

Csodálsz, és csodálnak.

Hatsz mindenre, és hat rád minden.

Tiéd a világ akkor is ha semmid nincsen...

és te még mindig nem érted... hogy az érzelem a minden.

Az... ami kérés nélkül nyújtja át neked a világot...

és amitől mindezt te is szépnek látod.


 

Mit viszünk


Mit hagyunk itt ha elmegyünk?

Tán pár szót valakiben mélyen...

talán leírva pár betűt egy levélben.

Mi az amit viszünk magunkkal tovább?

Mindazt, amire szükségünk lehet odaát.

Arra az érzésre, amit más önzetlenül adott,

ami bármilyen viharos is volt az élet, mégis csillogott.

Minden olyat... ami bennünk borzongva égett,

amit rajunk kívül talán senki meg nem értett.

Ez a mindenünk. Ezzel lépünk csak át.

Hiába volt minden más... az ember

a földön hagyja minden aranyát.

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom