Testbe zárva

lelektunder•  2019. március 12. 07:02

Júlia korán lefeküdt, holnap nehéz nap vár rá, jó volna pihenten ébredni. Lehunyta a szemét, próbált elaludni, de nem jött álom a szemére, pedig még a bárányok számolásával is próbálkozott, az ötszázadiknál feladta. Aztán, próbált pozitív dolgokra gondolni.
Egy virággal teli réten sétált, szinte érezte a vadvirágok édes illatát, majd elképzelte magát egy erdőben, ahol a madarak dallamosan trilláznak, hátha sikerül álomba ringatnia magát, ezzel a különleges dallammal.
Minden próbálkozása kudarcba fulladt, és csak forgolódott, folyton azt a kérdést tette fel magának, hogy hol rontották el és mikor?
Hogyan jutottak eddig, azok után a csodálatos évek után, amit olyan boldogságban töltöttek együtt már hetedik éve?
Válaszokat keresett a kérdéseire, hogy megtalálja, hol hibázott, és hogy megtalálja a kulcsot, amivel talán még ki tudná nyitni a lakatot, ami elzárta a szívükhöz vezető utat.
Júlia kutakodott a múltban ....néhány hónappal ezelőtt komoly szívbetegséget diagnosztizáltak az édesanyjánál, ami lesújtotta az egész családot, nem sok reményt fűztek hozzá az orvosok .
Őt viselte meg a legjobban, hiszen mindnyájuk közül, Ő állt a legközelebb hozzá.
Rengeteg időt töltött az ápolásával, közben észre sem vette, hogy a férjét mennyire elhanyagolja.
Visszagondolt arra, hogy hányszor utasította el a közeledését, fáradságra hivatkozva, ami persze igaz is volt, és nem volt benne semmilyen női praktika.
Még az sem tűnt fel neki, hogy ezek a közeledések,egy idő után spontán megszűntek, most már tudja, hogy a férje nem megértésből tette.
Anyja temetése után két nappal, csöngött a telefon.
Egy ismeretlen női hangot hallott a vonal túlsó végén, zsigeri ösztöne, morzejelszerű vészjelzést adott le, gyomrát és torkát hirtelen fojtó érzés szorította össze.
A nő Klári néven mutatkozott be, kissé lekezelő modorát Júlia először nem is tudta hová tenni.
A nőből teljesen hiányzott az empátia, úthenger stílusával egy másodperc alatt, teljes megsemmisülő csapást mért rá.
Kérdőre vonta, mikor akar elválni, mert Ő és Pali minél hamarabb szeretnének összeházasodni és gyereket akar szülni, amire Júlia nem volt képes a hét év alatt.
Nem tudott megszólalni, a hangja, sehogy sem találta a kivezető utat.
A szoba önálló életre kelt, forgott körülötte, rosszul érezte magát, kiejtette kezéből a kagylót és ájultan rogyott össze. Emlékszik, sötét este volt már, mire észhez tért, és eltámolygott a pamlagig, nem gyújtott világosságot, mert bántotta volna a fény, annyira zakatolt az agya.
Órák teltek el, mire valamennyire megnyugodott, és át tudta gondolni, mitévő is legyen?
Erős nő volt, és arra gondolt, amire az anyja mindig is figyelmeztette, ha valaki el akar menni, hagyni kell, hogy megtegye, nem szabad megfogni a kezét és visszahúzni.
Ő sem fogja, már másnap beadja a bíróságra a papírokat, nem harcol olyan valakiért, aki már nem az övé.
Holnap lesz a válóper, ezért nem tudott aludni, többször, többféleképpen gondolta át, mit is fog mondani a bíróságon, mivel fog védekezni, de nem jutott végleges álláspontra.
Reggel eléggé elgyötörten ébredt, összekapta magát, de nem úgy a gondolatait, amik ide-oda csapongva szálltak.
Sietett, el ne késsen, hogy hamarabb átérjen az út másik oldalára, lelépett a járdáról, nem nézett se balra, se jobbra.......már nem volt ideje se megállni, se elugrani.
Az orvosok kemény csatát vívtak a megmaradásáért, nemcsak az övéért, hanem azért a kicsiny életéért is, amiről Júliának még sejtelme sem volt.
Amikor megérkezett a férje és elmondták neki, hogy sikerült mindkettőjük életét megmenteni, a férfi értetlenül nézett rájuk.
Ön nem tudta, hogy a felesége gyermeket vár?
Nem, nem tudtam róla...
Nem értette mi történt vele, nem emlékezett arra, hogy került oda, ahol van.....nem tudott megmozdulni......nem tudott megszólalni, mintha rabja lenne saját testének, mintha be lenne zárva saját magába...
Valaki megfogta a kezét és simogatta, csókolgatta, és szerelmemnek szólította....olyan ismerős ez a hang.......valahol már hallottam, de nem tudom hol.
A hang újra megszólalt, azt mondta, soha nem akart bántani és hogy bocsánatomért esedezik, hogy soha nem szeretett senkit, úgy mint engem.
Nem értem, miért mond nekem ilyeneket, ki ez az ember?
Olyan fáradt vagyok.....aludni akarok.....Ó, ott az a fény.....de szép, de nagyon szép és könnyűnek, nagyon könnyűnek érezte magát, szinte lebegve indult el a ragyogás felé.
Istenem, hiszen ott van egy kulcs! Már majdnem odaért, amikor hallotta a riadt kiáltásokat, az a hang, ami olyan kedvesen beszélt hozzá, most teljesen megváltozott, szinte artikulálatlanul üvöltött. Orvosért kiáltott, aki hamarosan megjelent.
Doktor úr, kérem, könyörgöm Önnek, mentse meg a feleségem és mentse meg a kisbabánkat.
Ó Istenem, egy kisbaba, mennyire vágytam utána évekig.
Még gyerekek voltunk, amikor megismerkedtünk a férjemmel.
Egy eldugott kis faluban laktunk, a szerelmünk megmaradt felnőttkorunkban is, sok gyerekről álmodoztunk, de nekem ez az álom csak álom maradt....
Asszonyom, asszonyom, kérem, vissza kell jönnie!
Itt ez a kis élet, a gyereket meg kell szülnie, érti?
Ebben a pillanatban elérte a kulcsot, magához szorította, amilyen erősen csak bírta, mert félt, hogy megint kicsúszik a kezéből. Tudta, megtalálta azt, amivel kinyithatja azt a lakatot. A zárba helyezte a kulcsot, az pedig kipattant a helyéről.
Ekkor emelte fel Júlia is nehéz szempilláit, lassan oszlott a köd az agyában, percek teltek el, mire megértette hol van. Azt, hogy hogyan került oda, arra viszont már nem emlékezett, embereket látott maga körül,akik mosolyogtak rá.
Ráébredt, hogy az a fényes út, amit látott, nagyon könnyen járható volt, és hogy mennyire nehéz volt rajta visszafordulni, de már nagyon örült, hogy neki sikerült.
Az a kulcs, az mentette meg az életét, amit keresett, és milyen jó,hogy végre megtalálta.
Itt a férje, aki aggódik érte és szereti ,és igen, Ő sem tudja nem szeretni, a történtek ellenére sem.
Ott volt az a sok gyerekkori emlék, beleivódott minden sejtjébe, azok az emlékek nem törlődnek sem az agyból, sem a szívből.
Hányszor szöktek fel a padlásra, és mennyi gyermeki csók csattant el......
A férje a hasára tette a kezét, ekkor eszébe jutott, hogy valami gyermekről beszéltek.
Kérdőn nézett a másikra, az nem szólt csak átölelte, és szorította magához, majd annyit mondott, most egyszerre két embert ölelek.
Amit ebben a pillanatban érzett, az semmilyen érzéshez nem volt hasonlítható. Percekig ölelték egymást némán, és érezték azt az összetartozást, amely egy életre szól. Tudták, semmi olyan nem történhet velük még egyszer, hogy elengedjék egymás kezét.
Azt mondják, a hetedik év minden házasságban a válság éve.
A válságokat túl lehet élni, csak kell hozzá, két győzni akaró ember.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

kicsisara2019. március 15. 09:37

:)

awsen2019. március 13. 03:58

érdekes, olvasmányos volt! *****

Mamamaci402019. március 13. 03:46

Nagyon jó stílusban írsz, átérezhetôek és még sem nyomasztó ak a nehéz témák!

lelektunder2019. március 12. 19:10

Köszönöm Miklós, hogy olvastad!
Igazad van, mindig marad valami belőle, amire érdemes emlékezni.
Akkor nehéz a döntés, ha gyerekek is vannak...valaki mindég sérül..

Mikijozsa2019. március 12. 11:00

a válság éve hozhat újat s a régiek ha el is múlnak marad ami érték volt bennük, szépen megírtad, jó olvasmányosan érdekfeszítő

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom