Rekviem a békákért

Ebben a témában a szégyen, és a lelkiismeret csengőcskéje, sokszor megrázza magát bennem. Kicsit már késő, de van olyan is, hogy jobb későn, mint soha és a másik szólás, hogy sohasem késő!
Ezeket figyelembe véve próbálom megkönnyíteni a lelkiismeretem, a nagy nyilvánosság előtt, és nem holmi gyóntató fülkében suttogva, ahol oly sok ember várja a feloldozást. Persze meg is kapja mind a bűnbocsánatot.
A történet, amit most elmesélek, gyermekkori killerségem története.
Az ismerőseim, akik néha beleolvasnak az írásaimba, tudják, hogy milyen helyen nőttem fel, a vadvilág és a természet ölén.
Amikor eszembe jut egy-egy emlék, kényszert érzek arra, hogy leírjam. Néha megosztom veletek, és nem számít mennyien olvassátok, és hányan lájkoljátok. Végül is az unokáimnak írom, az egyik 4 éves, a másik kettő. Majd egyszer ha olvassák, remélem megértik, milyen is volt az Ő nagymamájuk, ha esetleg az "Öreg", onnan fentről, hamarabb igényt tartana rám.....
Vannak jó élményei az embernek a múltból, és vannak rosszak. Nem fényezem magam, így a rosszat most elmesélem, illetve a rosszakat, mert volt több is, mit kerteljek itt...
Sokat bicikliztem, az országút mellett laktunk, így csak rápattantam, és végig-hosszig nyargalásztam a Csepellel. Hol az anyáméval, hol az apáméval, amin váz volt, így azt csak kiflibe hajolva tekerhettem. Fárasztó volt, csodálkozom is , hogy egyenes maradt a gerincem.
Forró nyári napokon, a futózáporok után, úgy párolgott az út, mint egy gejzír.
Az eső elálltával, biciklire pattantam újfent, és megkezdtem a szokásos tekerésem a kétkerekűn. Tudnotok kell, ilyenkor, a meleg betonra kijönnek a békák az árokból, és sütkéreznek, mint a gyíkok.
Gyengébb idegzetűek még abbahagyhatják az olvasást, mert lehet könny szökik a szemükbe.
Voltak varangyok is, meg sok-sok apró levelibéka.
A tanya és a község között sokszor megtettem a távot, unaloműzésből. Izmosodtam is rendesen, mint a kölyökgólya. Igaz, ránézésre minden idegen megsajnált volna, azt gondolva, hogy csak a szél ne jöjjön nagy erővel, mert a szülei sosem fogják megtalálni, ezt a szúnyog kinézetű gyereket, ha egyszer felkapja, egy jó kis forgószél.
Úgy gondoltam, hogy a langyos aszfalton sütkérező zöld foltok , jó célt szolgálnak az ügyességfejlesztésemhez. Azzal szórakoztam, hogy mennyi békát tudok elgázolni, és ha jó nagyot pukkant, telitalálat volt, mint a lottó ötös. Akkor, ez a hang még zene volt füleimnek.
Sajnos, még ma is hallom, ilyenkor vadul rázza magát, az a kis csengő ott bent, és a lelkiismeretem gombostűfejnyire zsugorodik a szégyentől..... :-(
A nagyobbak mindig békával ijesztgettek minket kisebb korunkban, így tudat alatt fejlődött ki az utálat irántuk. Akkor nem fogtam fel, milyen hasznos állatok, a kis levelibékát, most  már egyenesen imádom!
Van egy kerti tavunk és egyszer tanyát vert benne a varangy, aztán egyre többen lettek, szép nagy családot alapítottak. Jól el is kuruttyolgattak ott, mint a félnótások csakúgy zengett tőlük a kert. Vígságuk sokszor rám ragadt, aztán egyszer csak eltűntek, de később rájöttünk , hogy hová lettek. A kutyáim nem tűrték őket, amit megértek, rusnya egy állat, az egyszer biztos.
Egyenként kapták el , ezt onnan tudtuk meg, hogy amikor rájuk haraptak, a békában lévő anyagtól részlegesen lebénultak. Maguk után húzták a lábukat. Tejjel segítettem át a válságos állapotukon. Azóta csak a vadgalambok turbékolnak, meg kora tavasszal a verebek ricsajoznak fülsiketítően. Olyan szerelmi párharcoknak lehettem tanúja, amellyel sikerült megkacagtatniuk. Szembesültem, hogy a szerelem ugyanazokat az érzelmeket váltja ki az állatvilágban, mint az embereknél. A zöldszemű szörny, ott sem ismeretlen, ment ott tolltépés, fejbekoppintás, hangos szóváltás.
Néha benéz egy-egy feketerigó és rozsdás farkú is. A lopós szarka sem hiányozhatott de olyan nagyon nem jár sikerrel, a kutyacsaholás visszarettentette ezeket a kis "bűnözőket".
Nagyon szeretem a kutyáimat, nálunk úgy van, hogy vannak Ők, és vagyunk mi. Azt az egyet, viszont nehezen bocsátom meg nekik, hogy minden évben kifacsarják a szívem, amikor egy repülni tanuló madarat elkapnak, és volt már, hogy úgy kaptam ki a szájukból de nem tudtam megmenteni, és a tenyeremben pusztult el. Ez, nagyon fájdalmas volt mindig számomra, sokáig bennem volt, és van a rossz érzés. Ilyenkor haragszom rájuk, de ők nagyon büszkék magukra. Farok csóválva várják a dicséretet, és a jutalom simit.
A másik békás történetem középiskolás koromban történt.
Biológia óra....és ha biológia óra, akkor békaboncolás.
Önkéntest kerestek, aki a béka szívét kiveszi és bemutatja, hogy a kivétel után is képes a szív mozogni.
Néma csend a teremben......körbenéztem és láttam a "gyávaságot" a lehajtott fejeken.
Ohó! Na, nehogy már engem is elkapjon a gyávaság gépszíja, szerettem a bátrak közé tartozni. Ma már tudom, hogy ez nem az volt!
Persze, volt benne egy jó nagyadag stréber korruptság is.....az ötösért.
Amikor kifeszítettem a békát, közben a szemébe néztem. Kár volt, mert ahogy rám pislogott , azt hittem elájulok. Még lett volna időm gyávának lenni, és visszakullogni "a lehajtott fejűek közösségéhez" ...
Ehelyett, fogtam a szikét, és mintha Bernard professzor tanítványa lettem volna, igazi rutinnal nyitottam meg a kurutty mellkasát.
Az osztály szörnyülködve nézte a halálos beavatkozást.
Amikor a petri csésze körbe járt a padokon, akkor már megoszlott a tábor. Kissé vegyes érzésekkel ültem én is a helyemre.
A szünetben nem akartak a közelembe jönni a többiek, nehogy hozzájuk érjek a kezemmel, ez kapóra jött kópé mivoltomnak.
A szünet, a gimi második osztályában, abban a pillanatban, olyan volt, mint a méhkas, vagy mint egy hangyaboly, amit felrúgtak!
Visítozó lányok, ordibáló nagy fiúk rohangáltak, mint az ovisok.
Na, nekem sem kellett több, összefogdostam a ceruzájukat, a táskájuk fülét és persze, akikhez hozzá tudtam érni. Az ajtó kilincse sem maradhatott ki, bezártam az ajtót, így kényszerítve őket, hogy kinyissák. Aljasságnak tűnhet tőlem, de akkor ez a ribillió, csak imitálás volt a részükről, élvezték, hogy nem egy unalmas szüneten vannak túl.
A pislogó béka látványa még ma is kísért .......sajnos, a lelki szemeimet nem tudom lehunyni, pedig akkor talán könnyebb lenne.
A bogarakkal sem volt ez másképpen. Azt mondták a nagyok, hogy adnak valamit, ne nézzek oda, aztán a kezembe nyomtak, egy vagy több bogarat és szorították a kezem ökölbe, hogy ne tudjam kinyitni és eldobni.
Ordítottam, mint a sakál, a félelemtől meg az utálattól, borzasztó volt, ahogy éreztem a tenyeremben a mozgó lábukat.
Mivel nem volt bennem, egy fikarcnyi sem Buddha lelkéből még akkor, így nem éreztem, hogy bűnt követek el ha megölöm őket.
Ki ne ismerné a kolorádóbogarakat?
Csíkosak és utálatosak, mi csak csíkos bogárnak neveztük őket, és mi voltunk a büntetést végrehajtók, ők a rabok. Amikor leszedtük a levelekről, üvegbe gyűjtöttük, azonnal végre hajtottuk az ítéletet....már szégyellem leírni hogyan. Láb által, tűz által és víz által.....
Azt hiszem, Canossát fogok járni , térden csúszva csuhában, fejemre hamut szórva, azokért az állati lelkekért, akiknek haláláért felelős vagyok....
Most már csak egy "félelmem" maradt.......ha igaz a lélekvándorlás, akkor következő életemben nehogy béka legyek, mert ha találkozom egy hülye kisgyerekkel, aki biciklivel száguldozik, és békára vadászik, akkor hangos pukkanással búcsúzhatom a béka életemtől is. Aztán ott maradok az úttesten, a napfény martalékául a kiszáradásig, majd felkap egy erős szél, aztán berepít a nagy fűbe, mintha sosem léteztem volna...... és mehetek tovább.....ha van igazság, akkor bogár leszek és repkedve egy tó felett, hamm, bekap egy béka..........