Károly bácsi, én és a tehénlepény

Ez a történet, amiről írni fogok, nagyon régen játszódott, de még a mai napig sokszor emlegetem.
Leginkább Károly bácsiról szól, aki az előttünk lévő házban lakott a tanyán, aki állatgondozó, és fejős munkát látott el a gazdaságban.
Kisszéken ülve, fejőgép híján, két kezével rángatta a tehén tőgyét.
Nem tudom mennyi idős lehetett a történetkor, mert én kicsi gyermekként is ugyanolyannak láttam, mint tízen évesként.
Szegényt mindig ellökhették a sorból, amikor a magasságot osztották, mert olyan aprócska volt, hogy egy nagy lukú rostán is átesett volna, ha azt a rostát valaki megrázza.
Termetét meghazudtolva, Nagy volt a becsületes neve. Valójában, még 60 éves korában is úgy nézett ki, mint egy jóllakott napközis.
Na, de Károly bácsi nem akármilyen ember volt ám! Zsigereiben hordozta, miképpen dizájnolja magát, amolyan ősi ösztön volt ez nála.
Kis termetét nagy kalap fedte a fején, így korrigálva alacsony termetét, nem tudhatta, hogy messziről úgy nézett ki, mintha vasból lenne az a kalap és a súlya alatt roggyant volna össze.
A bajusza sem függőleges vonalban rendeződött az orra alatt, mint némelyik embernek, mert azok úgy néztek ki, mintha filctollal karistolták volna az orruk alá.
Az Ő szája felett, hosszában díszelgett, és minden reggel éh nyállal pöndörítette, akkor igazi kackiás lett és illett a kalapjához.
A nagy bajusza alatt, menetrendszerűen ott lógott a pipája, feleségével vetekedve, mert Ő is férfiakat meghazudtoló módon eregette a pipafüstöt, mit sem törődve az ózonlyukkal....

Károly bácsi nem tudhatta, hogy alacsony ember nem vesz fel térdnadrágot, mert még rövidebbnek látszik.
Bridzsesz nadrágja szárát hatalmas vastagbőr csizma fogta össze.
A szocban felnőttek még emlékeznek, erre a nagy tajga csizmára, amit, ha lábára húzott valaki, az biztos lehetett abban, hogy kicombosodik tőle.
Nagyon úgy nézett ki, hogy az óriás csizma vitte az öreget, és nem fordítva.
Amúgy, dörzsölt egy figura volt, huncutsága legalább háromszor verte a magasságát!
Úgy érezte, hogy az én gimnáziumba járásom feljogosítja őt arra, hogy úrilányként kezeljen.
Igaz, hogy kastély mellett nőttem fel, de ez még nem adott kutyabőrt, meg a nevem végén is csak pontos i maradt, hiába a kastély árnyéka, attól még nem változott meg y-ra.
Persze, a közhiedelem szerint, az úrilány nem jár, sem tehén, sem lóistállókba, de még a sertés ólakba sem. Nekem viszont öröm volt, amikor új csikó és új borjak születtek, a "habosrózsaszínű" kismalacok látványától meg egyenesen elaléltam!.
Gyakran meglátogattam a kedvenceimet. A kiscsikókat megsimogattam, a kis borjukat megcumiztattam az anyjuk tejével, ismertem őket nevükről.
Úgy jöttek utánam, mintha én lettem volna a "szülőanyjuk" :-) :-) :-)
Néha Károly bácsihoz is betévedtem, amikor takarította az istállót, ami vagy ötven méter hosszú volt, egy sín ment keresztül rajta, amin a csillét tolták, a megrakott tehéntrágyával.
Az öreg ilyenkor gyakran ugratott: menjen innen Ágika, a maga finnyás orra nem bírja ezt a szagot, az úri lányok ettől még a belsőjüket is kihányják, közben láttam a bajusza alatt, hogy szívat.
Gondoltam, akkor szkanderozzunk öreg, játsszuk le, ezt a ki a huncutabb bajnokságot.
Magácska nem fogná meg a villanyelet, és nem is tudná feldobni a tehénlepényt a csillébe. Mindenáron rá akart venni, hogy mindezt megtegyem, hogy végre jót nevethessen rajtam.
Persze, nem azért születtem én a tanyára, hogy ilyen Károly bácsi félék legyűrjenek huncutságban!
Aztán, egyszer nagy baj történt!
Az egyik délutáni istállólátogatásomkor, Károly bácsit különös testtartásban találtam, mint egy tangóharmonika, olyan pózban feküdt az ajtóban.
A pálinka úgy "taknyántenyerölte" a kisembert, aki olyan jóízűen szundított, hogy a nyál csorgott a szájából, még azt sem zavarta, hogy a legyek járnak a szája körül, ami előtte éppen a tehénlepényből falatozott.
Igaz, egy idő után, már a zümmögésre is képtelenek lettek volna, mert az öreg tátott szájából kiáramló alkoholgőztől, beszityóztak volna.
Próbáltam ébreszteni, de csak motyogott, és karjával, úgy hadonászott, mint szegény Don Quijote, mikor a szélmalommal harcolt.
Szerencsétlen öreg nem tudhatta, hogy az igazgató, szúrópróbaszerű villámlátogatást tesz éppen. Azt tudtam, hogyha így meglátják, akkor kirúgják, főleg, hogy nem látta el az állatokat.
Ekkor olyan tizenhat-tizenhét éves lehettem, ragyogó kondícióban, keményen sportoltam, akik ismertek, azok tudják, mennyire igaz ez.
Szóval, mint egy krimiben, először is, a kis öreget kellett eltüntetnem, hogy ne lássák részegen, mert abból nagy baja lesz.
Behúztam az ajtóból, egészen a jászolig,és gyorsan szalmát hordtam rá, ne vegyék észre.
Na, de ott a trágya!
Nem ér az egész egy fabatkát sem, ha az nem tűnik el onnan.
Egy darabig keményen farkasszemet néztünk!
A nagy hezitálásom közepette, a közelben álló tehén fejezte ki köszönetét Károly bácsiért, nagy kegyesen odaplaccsintott elém, az orrfacsaró bűztől megfordult a gyomrom, aztán úrilány szájához nem illő szavak jutottak eszembe!
A marhája meg kérődzve fordította oldalra a fejét, rám nézett, majd unottan, mint aki jól végezte dolgát, zabált tovább.
Egy pillanatra elgyengültem, ez már sokk volt a javából.
A rohadt életbe! Ezt én nem élem túl!
Aztán, ránéztem a szalmakupacra, ami alatt Károly bácsi békésen szunyókált, nagyon megsajnáltam az öreget,és nagy bátran, egy nagy sóhajjal felkaptam a villát, úgy, mint ahogyan láttam a "szakemberektől".
Elkezdtem szorgoskodni, ezzel egyenes arányban kezdett az úrilány mivoltom is a feledés homályába veszni...
Néhány villahányás, repül a trutyi, ki tudja hol áll meg... csilletolás, aztán megint repült a lepény, csilletolás.
Amikor megvolt az egyik oldal, irány a másik, közben ki-kiszaladtam az ajtóba és figyeltem hol jár a díszes kompánia, láttam, ahogy istállóról, istállóra járnak, és egyre közelebb érnek.
Azt hiszem, illetve, így visszagondolva, most már tudom, hogy én állítottam fel a Guinness rekordot tehénlepény dobálásból!
A mai napig nem akadtam legyőzőre!
Éppen végeztem, amikor megjelentek.
Kérdezték mit keresek ott?
Mondom, csak megnéztem a teheneket.
Ide nem szabad bejönni csak a dolgozóknak...mondták.
Na, ezen magamban jót göcögtem, most állítottam be egy világcsúcsot!
Kérdezték, ki a napos, mondom Károly bácsi, de éppen haza ment, ahogy rendbe tette az ólat. Imádkoztam, nehogy megmoccanjon az öreg.
Amikor elmentek, kihámoztam a szalmából, és visszahúztam az ajtóba, hagy szívjon egy kis friss levegőt. Amikor először belép az ember ilyen helyre, és tüdőre slukkolja az ammóniát, hát bizony, egy percig meggondolja, hogy slukkoljon-e még belőle, úgy mellbe vágja a tömény szag, hogy azt érzi, hánynia kell.
A nagy ijedségen túljutva, egyszer csak éreztem, hogy nagyon ég a tenyerem, 3-4 hólyag éktelenkedett rajta.
Ó, de hülye vagyok! Ezt most rohadtul elszúrtam, nem köptem bele időnként egy jó öblöset, mint a profi trágyázók, hiába, ehhez is rutin kell!
Azért, így első nekifutásra valljuk be, "jó mulatság, férfi munka volt"!
Károly bácsi, amikor megtudta, hogy miként esett kettőnk között a „dolog”, onnantól kezdve, már nemcsak úrilány voltam, léptem a ranglétrán, egészen az égig!
Istennő lettem, azok közül is, Főistennő.
Szegény öreg, azt hitte, ha úton-útfélen dicsér engem, és még mellé elmondja dicsérete tárgyát, azaz a trágyát, én annak nagyon fogok örülni.
Az én fényezésem, mindennél fontosabb ügyé vált számára.
Húsvétkor átjött megöntözni, mert ugye, engem ez időtől kezdve kötelességének érezte meglocsolni élete végéig. Nem győzött a szüleimnek minden évben dicsérni, és ahogy nőtt a száma a „torokfertőtlenítőknek”, úgy hallgathatta szegény apám , s jó anyám a dicsérésem litániáját.
Közben betoppant, az akkor éppen ügyeletes udvarlóm.
Na, ez olaj volt a tűzre a kisembernek, megtalálta a táptalajt, ahová elszórhatja dicsfényem magját! Boldogságos, amolyan Svejk szerű vigyor ötvözte a képét, teljesen átszellemült, hogy új hallgatóságra találhatott. Nekikezdett a mondókájának::XY, vedd el ezt a lányt feleségül, jól fogsz vele járni, mert ez olyan, de olyan ügyes, ilyet nem találsz még a környéken sem, így hányni…..na, itt felugrottam és visszanyomtam a nyeldeklőjébe, a szájába toluló szavakat.
Igyon Károly bácsi, mert még kiszárad itt nekem!
Az éppen ügyeletesem, értelmetlen arccal nézett rám, és ijedten kérdezte: Te hánytál? Beteg vagy?
Mondom neki:Ja! Mindjárt elájulok!
Miután töltöttem az öregnek, megcsettintgette a nyelvével a kisüsti ízét, és újra belefogott: Ágika Ő tudja, nagyon tudja…..
A kisüsti megtette hatását, egyre nagyobb terjedelemmel kezdett neki a mondókájának, én meg, amikor a trágyahányáshoz ért volna, akkor mindig akkorát ugrottam, mint egy gyalogbéka, és biztattam az öreget, hogy még egy pohárral, míg nem szép lassan, elkezdte furcsán ejteni a szavakat, a legnagyobb megelégedésemre.
Az éppen ügyeletes XY-nom, meg egyre kérdezte, mit akar az öreg mondani?
Honnan tudjam, mit tudom én, hogy mit akar!
Mondom, gyere, menjünk sétálni, hagyjuk az öreget, mert már nem is érteni egyetlen szavát sem, de az én lovagomat, nagyon felcsigázta az öreg.
Mindenáron tudni akarta az okát, miért lesz az neki nagyon jó, ha engem feleségül vesz?
Kezdtem nagyon mérges lenni rá, úgy gondoltam, ha még sokáig nyavalyog itt nekem, kihányom őt is a házból, nem villára teszem, hanem lapátra!
Aztán, a reménytelen helyzetet látva feladta, hogy valaha is megtudja, mi lehet az a nagy dolog, amiért is megérdemel engem.
Szóval, így esett meg velem ez a csúfondáros dolog, de minden rosszban van valami jó!
Tehénlepény dobálásban világbajnok vagyok!
A mai napig emlegetjük, ha valamit nagyon jól megcsinálok:Ágika Ő tudja, Ő nagyon tudja…..kis szünet, és nevetve hozzátesszük: tehénlepényt lapátolni.
Ez ma is dicséretként hangzik, mint anno a kisember szájából.
Na szóval, így eset meg a Károly bácsi esete velem!
Jelesre vizsgáztam emberségből, problémamegoldásból, ügyességből!