Három éves barátság

Soha nem írtam volna meg ezt a történetet, ha nem figyelmeztet a face, hogy ma három éve vagyunk ismerősök Marikával.
Drága Marika! Három éve? Nos, attól egy kicsit régebben....gyerekkorunkban együtt szaladgáltunk a porban, és nagy élvezettel ettük a cukros-zsíros kenyeret...semmi bajunk nem volt tőle, de ma már a táplálkozás szakértők, tudományosan megállapították, ez méreg a gyerek számára.
Igaz, a mai gyereknek tényleg az lehetne, hiszen állandóan a számítógép előtt ülve, bájos kis hájgombócokká formálódnának.
A nagyik legnagyobb örömére, mert a nagyikban még ott a félelem, hiszen a szűkös, nélkülözős időben nagy kincs volt, egy kis oldalszalonna a testen.
Azt hiszi a most felnövő nemzedék, hogy nekünk satnya életünk volt. Elmondanám, hogy sokkal hamarabb ismertük a paintball játékot, mint azt sokan gondolnák.
Ezek a mostaniak, igazi fegyverhez hasonló tárgyal lövöldözik egymást, és festékpatronokat lőnek ki.
Na, de kérdezem én, mi ebben az élvezet?
Mi, ezt sokkal komolyabban űztük, s még anyagi forrásokat sem kellett biztosítani hozzá, nem kellett több ezer forintot befizetni, hogy élvezhetővé váljon számunkra.
Nem kellett hozzá terepszínű ruha, drága surranó, és nem gazdagodott meg belőle senki.
Klottgatyában is, pont olyan harci sikereket lehetett elérni, elég volt annyi az álcázáshoz, bakancs sem kellett. Minek is? Csak büdösödik benne az ember gyermekének a lába.
Most egy kicsit lódítottam, de igenis, sokkal gazdagabbak lettünk, igaz, azt nem tudtuk malacperselybe rakni, de a szívünkben, az emlékeinkben ma is itt van, és boldogsággal tölt el az emléke.
Elmondom, hogyan zajlott le egy ilyen harc.
Először is, beszereztük a "fegyvert". Ez, kétféle volt, parittya, a közkatonáknak meg csak két fadarabból összekötözött pisztolynak látszó tárgy.
Nos...igen, a golyók..nem festékpatronok voltak, az biztos!
A szúrókás bogáncs, ami veszedelmesebb egy patronnál, aki nem hiszi, próbálja ki!
Az első bevetésem volt a legemlékezetesebb! Mindig a fiúkkal lógtam, így a háborús csatákban is részt kellett vennem, ha bizonyítani akartam, hogy csapattag vagyok.
Úgy emlékszem, vállig érő hajam volt akkoriban, egészen az első harcig, és nem azért kellett nagy hirtelen levágni, hogy fiúnak látszódjak!
Nem volt elég, hogy elvesztettem az első csatámat, az igazi vereséget otthon szenvedtem el.
Szóval, próbáltam besurranni a házba, hogy megnézzem magam a tükörben, mert nem tudtam miért röhögnek a fiúk úgy, hogy fetrengenek a földön.
Nos, a tükörbe nézve, rögvest könny szökött a szemembe, úgy néztem ki, mint egy nagy hatalmas bogáncs, aminek van szeme, orra, szája...
Akkor még nem is sejtettem, hogy az igazi veszedelem még csak most közeledik, jó anyám személyében...
Jaj! Hova bújjak Istenem, tudtam, ebből verés lesz.
A "tiszta" szobában voltam, hisz az akkori hálógarnitúrákhoz toalett tükör járt, amit ma is sokra tartok, nagyszerű találmány volt.
A veszedelem hangja meg csak egyre közeledett... uzsgyi, be a szekrénybe a kabátok közé, ott aztán nagy pityergésbe kezdtem, taknyam, nyálam összefolyt a nagy bánatban.
Tisztában voltam, hogy nem tudok egyedül megbirkózni a lövedékekkel...vállalva minden veszélyt, kisunnyogtam, és úgy tettem, mintha akkor értem volna haza.
Még ma is előttem van anyám arca, amikor meglátott...hogy is mondjam el, szóval, akkor én ott, úgy láttam, mintha háromszorosára nőtt volna a feje, aztán még látni véltem nagy ijedtemben, hogy mintha a teste is megdagadt volna a fejével együtt.
Olyan félelmetesnek láttam, a békák jutottak eszembe róla, amikor felfújták magukat, és mi mennyit nevettünk rajtuk, így akartak megfélemlíteni, hogy ne bántsuk őket.
Nos, anyám igazi brekkencs módszere rendkívül hatásosnak tűnt, abban a pillanatban.
Megmondom őszintén, nem valami szépnek láttam, ahogy ott fölém tornyosult....és mintha tényleg brekegett volna....legalábbis, akkor úgy tűnt nagy reszketésemben....
Előtte, éppen mosogatott a nagy vajlingban, amikor odabiggyesztkedtem elé, az Angela Davis kinézetű frizurámmal.
Mondanom sem kell, hogy nem díjazta az új külsőmet.
Először, egy artikulátlan üvöltés hagyta el a száját, azt is valahogy kódolta, mert a mai napig nem tudok rájönni, hogy mi volt a jelentése, aztán repült a mosogatócsutak....
Hújjúj, ez nem kis csata lesz! Ez itt most egy háború!
Nem szaladtam el, gondoltam, csak legyünk túl a verésen, amit megérdemeltem, szó se róla.
Sokat megvert az anyám, persze nem érdemtelenül...csak ritkán repültek igazságtalan osztó pofonjai.
Mivel vessző nem volt közelben, a látvány legfőbb tárgyán próbált igazítani még egy kicsit.
Nem mondom, hogy nem fájt, de úgy gondoltam, ez katonadolog.
Egy katonának ezer veszélyen kell keresztül esnie, egy kis hajtépés, az semmi a lövészárkokhoz képest!
Aztán, amikor végzett a fodrászkodással, egy kicsit megenyhült....
Karba tette a kezét, összeszorította a száját, és úgy nézett szótlanul...
Nem tudtam mire vélni az egészet....nem akartam elhinni, hogy egy háború csak ennyi ideig tart...
Akkor anyámból kitört a nevetés, úgy nevetett, hogy szinte minden porcikája rázkódott, még a térdét is csapkodta.
Teljesen úrrá lett rajtam a zavarodottság...hát ennek meg mi baja?-kérdeztem magamtól.
Amikor végre, sikerült abba hagynia a nevetést, rám förmedt.
Hozz egy ollót!
Nagy sietve lódultam az ollóért, el sem hittem, hogy ennyivel megúsztam, de valahogy rossz érzések ólálkodtak bennem.
Miért nevetett anyám? Mi lehetett az oka? Nem értettem...
Leültetett a hokedlire, és elkezdte levágni a hajam, én meg örültem, hogy végre kinyírja belőle a gubacsokat.
Amikor készen lett, mondta, hogy nézzem meg magam, milyen helyes kis frizurám lett...
Boldogan szaladtam a toalett tükörhöz...
Azt hiszem, anyám sem tudta megfejteni soha, azt a kódolt szót, ami abban a pillanatban ordításnak tűnt.
Na, akkor már rádöbbentem, hogy miért nevetett anyám úgy, Ő már tudta, hogy ezt, én még nagyon megbánom, nem kell ide nagy verés, hogy okuljak belőle.
Nyár volt....jó meleg...de én svájci sapkával a fejemen jártam.
Akkor, azzal szórakoztak, hogy lekapják a fejemről, mert elterjedt, hogy cudarul néz ki a fejem, meg kellett harcolni, azért, hogy tökfedőként maradhasson.
A jambó ma is a kedvenc fejre valóm, de most senki nem akarja levenni már a fejemről.
Nos, így történt az én első gyerekkori paintball játékom, amit amíg élek nem felejtek.
Most már csak egy csuda jó, mókás emlék....