EXCALIBUR I. (trilógia)

lelektunder•  2019. március 13. 09:16



Ez egy trilógia első része, a fejezetekben különböző módon bemutatva, ki mennyire képes megszabadulni attól, ami a legnagyobb fájdalmat okozta az életében. Ami úgy beágyazódik a szívbe, mint az excalibur. Az itt szereplő nő soha nem volt képes rá, hogy elengedje.....






A körhinta


Az idős Hölgy, minden évben ugyanazon a napon jelent meg a faluban.

Az itteniek már tudták, hogy megint el fog jönni, ha még él, mert ma van a vásár napja, szinte várták, időközönként az országút felé tekingettek, vajon mikor jön már?

Még egy szokás is kialakult, aki elsőként látja meg, annak szerencséje lesz a következő évig.

Amikor megjelent az utca végén, az emberek megálltak, és mint minden évben, most is kíváncsian figyelték.

Senki sem tudta, ki Ő, honnan jött és miért? Még soha nem hallották a hangját, szótlanul ment végig a falun, a dombok irányába.

Lassan haladt, segítőtársa egy szépen faragott bot, míves kővel kirakott, a fogantyúja pedig gömb alakú ezüst, rajta egy névvel.

Szikár, magas nő volt, látszott rajta, hogy szép lehetett valamikor, mert valamennyi megmaradt még a szépségéből. Úgy gondolták, hogy közel járhat a nyolcvanhoz, arcának formája illett az alkatához, hosszúkás, konokul összeszorított ajkakkal. Tekintete szomorú és lázban égő volt, de most mintha egy kis zavarodottságot véltek volna felfedezni benne a bámészkodók.

Mindig fekete ruhában jött és évek óta ugyanabban, látszott rajta a viseltesség.

Az itteni emberek nem tudhatták, hogy ezt a ruhát csak egyszer veszi fel egy évben, és csak erre az alkalomra, erre az egyetlen napra. Olyan volt az egész megjelenése, mintha beszorult volna valami időzónába, mintha megrekedt volna valahol, és az emberek egy száz évvel korábbi világba csöppentek volna a nő láttán.

Végig haladt a főutcán, majd egy idő után a vánszorgó, de dacos tartását lassan elnyelte a távolság, az emberek is mentek tovább a dolgukra.

Ahogy felért a dombra, megkereste azt a nagy lapos követ, amelyen mindig megpihent, amikor felért. Most is ott volt ugyanúgy, mint minden évben, úgy, mint hetven évvel ezelőtt is.

Nagyon fáradtnak érezte magát, tudta, lassan Ő is az élete útjának végéhez közeleg, és lehet, ez az utolsó alkalom, hogy ezen a helyen lehet. Lerogyott a kőre, a kő akkora volt, hogy két ember is elfért rajta. Kezét az üresen maradt részre rakta, és lassan, finom mozdulatokkal hozzá fogta simogatni. Ugyanilyen lassan eredt el a szeméből a könny is, a csordogálás egy idő után úgy folyt végig az arcán, mintha egy kiapadhatatlan forrásból tört volna fel.

Először csak dúdolta a gyermekdalt, majd elkezdte kántálva énekelni, egyre hangosabban, gondolataiban pedig megidézte a múltat.

Egy hűvös kis fuvallat, mely megborzolta a bőrét, jelezte, hogy már nincs egyedül. Érezte a kisfiú közelségét, annak a kisfiúnak, akivel együtt nőtt fel. Akivel olyan sokat énekelték itt a domboldalon, ezt a dalt, ezen a kövön ülve torkukszakadtából, hagy hallja az egész világ! Tudja meg mindenki, milyen is az, amikor két gyerek nagyon boldog. Gyermeki vidámságuknak, mindig tanúja volt ez a hely, szívből jövő nevetésüket pedig szomjasan itták be a környező hegyek.

A kisfiú sokszor szedett a lánynak vadvirágot, és minden alkalommal szégyenlősen adta oda neki, a kislány pedig, mosolyogva, egy puszival hálálta meg a figyelmességét. Észre sem vették, azt a láthatatlan köteléket, ami kialakult közöttük. Sokszor fogták meg ösztönösen egymás kezét, amiért a többiek csúfolták érte őket: szép szerelmes pár, mindig együtt jár…..ilyenkor hirtelen, pironkodva kapták el a kezüket, és még egymásra sem mertek nézni.

Ma már mindenét odaadná azért a kézfogásért, ha csak egyetlen pillanatra is érezhetné!

Eszébe jutott, hogy amikor egyszer nagyon beteg volt, a kisfiú finom cukorkát vitt neki, csak később tudta meg, hogy milyen nehéz munkát vállalt el, hogy a kapott pénzből megvehesse azt a cukrot, amire Ő olyan sokszor áhítozott. Sosem felejti el azt a napot sem, amikor a szüleik tiltása ellenére, mégis rámerészkedtek a befagyott tó jegére, de az csalóka volt a frissen esett hó miatt, nem vették észre, hogy nem mindenhol egyformán vastag a jég.

Az egyik pillanatban még dobálták a hógolyót, a következőben meg egy kapálódzó kezet látott csak,s egyetlen lélek sem volt a környéken, akinek segítségért kiálthatott volna.

Egyszer, látott már ilyen esetet, amikor a csizmadia fiát próbálták kihúzni a lékből, látta mit kell csinálni.

Arra emlékezett, mennyire félt Ő maga is, abban a pillanatban, belül remegett a gyomra a félelemtől, de biztatóan beszélt.

Azt mondta, milyen jó lesz, ha haza mennek, a kemencepadkán, majd felmelegszenek, és Ő elolvassa neki azokat a meséket, amit annyira szeret.

Közben imádkozott Istenhez, kérve kérte segítségét, megígérte, hogy ezután minden este elmondja az imát, ahogy a nagymamamája kérte. Amikor már olyan közel volt, hogy elérte a fiú kezét, óvatosan elkezdett hátracsúszni és minden erejét összeszedve kezdte a fiút húzni. Végre sikerült! Mindketten összefagyva, hason csúszva araszoltak a part felé.

Akkor sikerült egymás kezét fogva megmenekülniük. Ehhez az emlékhez érve felzokogott, vállai megállíthatatlanul rázkódtak.

Sok idő telt így el az emlékek szárnyán, majd amikor a könnyek egy kis időre elapadtak, felállt és lenézett a falura. Messzire lehetett látni innen, a hegylábak összefonódva karolták körbe a környéket. A szél ide-oda csapkodta az arcába, az elszabadult hajtincseket, de ez most nem zavarta. A falu templomában megkondultak a harangok, delet harangoztak.

Ez egy időre kizökkentette a gondolataiból, de aztán elkezdett egyetlen pontra figyelni. Az arcára hatalmas fájdalom ült ki, majdnem eszméletét vesztette ettől a fájdalomtól. Ma van a vásár napja, pontosan úgy, mint hatvan évvel ezelőtt. Most is itt van a cirkusz és a körhinta……a körhinta…..valami fékezhetetlen őrület kezdett rajta mutatkozni.

A gyermeki, láthatatlan kötelékből, egy szép és tiszta felnőttkori szerelem szövődött. Tiszta, mint a hegyi patak vize, tiszta, mint a hajnali madárdal.

Csodálatos terveket szövögettek a jövőjükről együtt.

Azon a napon a lány körhintázni akart, a fiúnak nem volt kedve, nem igazán érezte jól magát, de a lány annyira kérlelte, hogy nem tudott ellent állnia a kérésének. Főleg nem azok után, hogy átfogta a nyakát a fiúnak és megcsókolta. Kézen fogva szaladtak a hinta felé, hogy még odaérjenek, mielőtt elindulna.

Izgatottan beültek a székbe és várták a körhinta nyújtotta élményt. Az elkezdett mozgásba lendülni, és egyre magasabbra emelkedni, és egyre gyorsabban forogni.

Ők ketten együtt repültek, mert a fiú fogta a lány kezét, mindig így volt, amióta először kipróbálták. Nagyokat kacagott a lány, mert a fiú olyan közel akarta húzni magához, hogy egy csókot tudjon adni. A másik meg incselkedve lökte el magától, de az próbálta újra elkapni……de nem tudta és már soha nem is fogja tudni, mert abban a pillanatban egy óriási reccsenés hallatszott.

A hinta leszakadt, majd zuhanva földet ért, a fiú pedig élettelenül terült el a földön. Az emberek sikoltoztak, jajveszékeltek ijedtükben.

Amikor megállt a körhinta, a lány mozdulatlanul ült benne továbbra is, mint aki kővé meredt, üveges szemekkel nézett maga elé, úgy kellett kiszedni belőle.

Innen kezdve egy másfajta világ tárult elé, egy olyan, amiben nem volt helye a tudatnak, az érzelmeknek. Üres, lélektelen világ. Egy áthatolhatatlan dzsungel, ahonnan nincs kiút külső segítség nélkül.

A temetés napján adták rá először ezt a ruhát, ami most rajta van.

Ma van a hatvanadik alkalom, amikor magára öltötte. A temetés utáni napon tűnt el….senki nem tudta hová ment, mi lett vele?

Az emberek sokáig találgattak. Több napon keresztül próbálták megkeresni a környéken, benéztek minden szakadékba, hasadékba, figyelték a folyókat, meglesték a kutakat, hátha előkerül valahonnan.

Ő már akkor hét határon túl volt, valami űzte, hajtotta, hogy elmenjen arról a helyről, de nem fogta fel a miértjét.

Aztán, amikor már napok óta kóborolt céltalanul, annyira elgyengült, hogy ájultan rogyott a földre.

Hintó zörgése hallatszott, a kocsis nagyot rántott a gyeplőn, a lovak ágaskodva, prüszkölve álltak meg. Kiszállt egy férfi, odament az ájult testhez és az ujját a nyaki ütőérre tette, gyenge lüktetést érzett.

Ekkor, a kocsis segítségével felemelték és berakták a hintóba. A doktor volt az, aki éppen akkor jött vissza egy betegtől.

Amikor haza értek, bevitték az egyik szobába, az orvos próbálta az eszméletvesztésből kihozni. Nézte a lányt, azon törte a fejét, mi történhetett, ezzel a csoda szép lánnyal, de jobban megfigyelte és látta, hogy gyászruha van rajta.

A lány pillái gyengén megremegtek, lassan, láthatóan küszködve nyitotta ki a szemét. Az orvos izgatott lett, örömét alig tudta leplezni. Óvatosan kezdte el kérdezni, arról, mi történt vele?

.A nő üres tekintetéből megértette, hogy valami óriási trauma érhette. Orvosként tudta, milyen nehéz az ilyet meggyógyítani, de olyan hatással volt rá a beteg, hogy eldöntötte, neki sikerülni fog.

A szakkönyveket bújva állt neki a gyógyításnak. Tudta, nem szabad siettetni, mert az nemhogy segítene a gyors gyógyulásban, de még lassíthatja is azt. Teljes egy évébe került, mire olyan állapotba tudta hozni, hogy vissza tudott gondolni a történtekre.

A lány ilyenkor mindig zokogva sírt, a doktor hagyta, hagy sírjon, ameddig el nem apadnak a könnyei. A könnyel a fájdalom nagy része is távozik a testből.

Általános orvos volt és nem pszichológus, nem tudhatta, hogy az az érzés, amit a lány érzett az elvesztett fiú után, az olyan mélyen sebezte meg, hogy nincs az a könny, nincs az az idő, ami halványabbá tette volna a bűntudatát.

Magát vádolta….ha nem löki el, ha nem erősködik, hogy körhintázzanak, ha hagyja, hogy megcsókolja.

Egyszer már megmentette az életét, amikor ott a jégen erősen egymásba kapaszkodtak, megmenthette volna másodszor is, ha akkor erősen fogja a kezét, ott azon a körhintán..

Egyik nap séta közben, váratlan kijelentést tett, azt mondta, szeretne visszamenni a faluba, de nem szeretne senkivel beszélni, ám azt sem szeretné, ha felismernék.

A férfi azt javasolta, hogy viseljen fátyolt, így még sok-sok évig fátyollal takartan járt fel ide a domb tetejére. Sok évnek kellett eltelnie, mire levette azt.

Az első alkalomnál félt, hogy felismerik, mert az emberek kíváncsian figyelték, de bizakodott, mert már 20 év is eltelt az óta a szörnyű baleset óta. Nem múlt el nap, hogy ne gondolt volna rá.

A doktor, aki visszahozta a valós életbe, egy idő után a maga csapdájába esett…..észre sem vette, hogy beleszeretett a lányba és mindent megtett, hogy elnyerje a szívét.

Azt a szívet akarta magának, ami olyan volt, mint a kő, amibe úgy szorult bele a fájdalom, mint abba a bizonyos kőbe Artúr király kardja, az excalibur.

Azt a kardot csak Ő volt képes kihúzni a legenda szerint. Az eltelt hatvan év alatt nem született egy új Artúr, aki az Ő szívéből ki tudta volna húzni a fájdalom kardját, de ezt soha nem is akarta. Így is akart meghalni, ezzel a fájdalommal……

A nap, már kezdett lebukni a hegy csúcsánál. Feltűnt, a falusiaknak, hogy nem látták még visszajönni az öreg Hölgyet, pedig két-három óránál többet sosem tartózkodott fent a dombon.

Rosszat sejtve, néhányan elindultak megnézni mi történhetett vele.

Amikor felértek ott találták élettelenül, egy nagy lapos kőre volt borulva, átölelve azt, és egy régi kép volt a tenyerébe szorulva.

Azon egy felnőtt fiú és egy lány volt, ami az egyik vásáron készülhetett. Volt akinek felrémlett a kép alapján, hogy ki lehetett ez a Hölgy, aki minden évben visszajárt.

Az öregek közül még sokan emlékeztek a tragédiára, és nagyon megsajnálták szegényt.

Odatemették a szeretett fiú mellé a sírba, vitte a szívét, az egyetlen férfinek, akit valaha is szeretett. Nem kellett már a keresztet cipelnie, a halál levette róla, hogy azon a másik világon, ahol majd újra találkoznak, mindketten ugyanolyan könnyű szívvel szerethessék egymást, mint régen.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

stapi2019. március 22. 19:58

@lelektunder: Nyugi, nagyon jól éreztem magam - már amennyire a történet engedte... :)

lelektunder2019. március 22. 19:13

@stapi:

Köszönöm István! Legalább kényelmes székben ültél? Nem venném a lelkemre "szenvedésed". :-)

lelektunder2019. március 22. 19:01

@kicsisara:

Köszönöm Sára, hogy időt szakítottál az olvasására!:-)

stapi2019. március 22. 15:26

Én sem tudtam félbehagyni. Jól ideszögeztél a székembe... :)

kicsisara2019. március 15. 09:38

Nagyon tetszett.. :)

lelektunder2019. március 13. 13:28

@kevelin:

Ez most egy fikció, de az élet produkál ilyet sajnos....azért, az itt szereplő, még "szerencsés" is volt, hiszen meggyógyult az elméje, de a szíve sosem...

lelektunder2019. március 13. 13:26

@Mikijozsa:
Köszönöm Miklós!
Örülök, hogy olvastad...biztos bennem van a hiba, de akárhányszor elolvasom, mindig könnyes lesz a szemem...hiába....nő vagyok és öregszem, a másik meg a szentimentalizmusom, túlcsordul bennem...

kevelin2019. március 13. 09:55

Fájdalmas szegèny lány csak nèzett maga elè egy èleten át nem tudott meggyógyulni

Mikijozsa2019. március 13. 09:35

megrázó történet, gratulálok lebilincselő a stílusa

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom