A fuxos papa

A kavicsos parkolóba lassan gurult be az autó, elegánsan megállt, majd kitárult az ajtó.
Egy végtelenül hosszú láb nyújtózkodott ki belőle, kíváncsian kandikálva a világra.
Valószínűsíthető, hogy ez a csodálatosan barnára sült bőr, a Bahamákon élvezte a nap sugarainak ízét , és amin aranylóan csillant meg a nap fénye.
Rövid, könnyű kis nyári ruhájában, olyan üde jelenség volt, hogy nem lehetett, nem észre venni. Amikor kiszállt, körbe nézett, majd unottan nekidőlt az autónak.
Várt valakit.
Felrakta a napszemüvegét, arcát a nap felé fordította, és élvezettel hagyta, hogy az cirógatva táncot járjon rajta. Hajába, mely dús volt, és hosszú, bele-bele kapott játékosan a lengedező szellő.
Álltam ott és csak csodáltam, majd hirtelen felváltotta csodálatomat az irigység. Tudjátok melyik, az a bizonyos sárga fajta.
Ettől a perctől kezdve, elkezdtem rajta keresni a hibákat. Jól végig vizslattam, mint egy vadászkopó, centiről, centire megnéztem magamnak.
Az, hogy a szélnek nagy munkába tellett, hogy összekócolja, az a póthajnak volt köszönhető, hatalmas szempillái pedig egy kissé durva ízlésről árulkodtak.
Pedig a szemei csodálatos zöld színben tündököltek, olyan zöld volt, mint a smaragd, melyet ragyogóvá csiszoltak.
Próbáltam még rajta fogást találni, sikertelenül.
Azokat a hihetetlenül hosszú lábakat, hihetetlenül magas sarkú szandál nyújtotta. Az egész nőnek, szinte eltörpült a teste hozzájuk képest.
Túl fiatalnak látszott ahhoz, hogy maga kereste pénzből, képes legyen mindazt az extrát megvenni, ami meglátszott rajta.
Szerencsés lány, gondoltam, milyen jó ha valakinek ilyen papája van, aki biztosítani tudja neki, a gondtalan fiatal éveit.
Minden szem rátapadt, ahogy elmentek mellette.
Irigységem, már-már a tetőfokára hágott.
Ott álltam, engem meg a kutya sem vett figyelembe.
Igaz, azokat a kellékeket, mind nélkülöztem, ami egy kicsit felturbózta volna a korommal járó lestrapáltságom.
Eszembe jutott, milyen voltam én fiatalon.....
A nagy nosztalgiázásban, párás lett a szemem, megkönnyeztem az elmúlt fiatalságom, sirattam az öregségem, a meg nem élt életem,
az egyszer volt, hol nem volt üde bőrömet.
Sirattam, a rakoncátlan ráncaim, mely még engedélyt sem kérve, szépen családot alapítottak rajtam, és szaporodtak, mint bolha a kutyán.
Lehajtottam a fejem, és a kavicsokat meg-meg rugdosva, újabb hervasztó ténnyel kellett szembesülnöm, aminek felismerése, brutálisan orrba vert.
A nyári papucsból, kajánul vigyorogva néztek rám vissza a bütykeim, és mindazok a dolgok, amiket sosem akartam.
Sosem akartam lúdtalpat, a vele járó bokasüllyedést, a visszeres lábakat.
Nem is értem, miért gondolta a Sors, hogy én mindezekre vágyom,biztos tele volt vele a padlása......én meg éppen arra jártam.....
Miért kényszerített engem emancipációra?
Az egyenjogú nadrághordásra. Amit egyébként köszönhetek a szüfrazsetteknek is, akik először öltöztek nő létükre nadrágba, ezzel is kimutatva a férfi és nő közötti egyenjogúságot.
Egyszóval, a nadrág világába szorult lábam, valamikor jobb időket élt.
Eszembe jutott, hogy nekem is volt ilyen inkvizitor szandálom, amelynek, akkori kínzásainak nyomait viselem ma a lábamon, soha el nem múló emlékként. Olyan emlék ez, amit magammal viszek még a sírba is.
A lány félre fordította a fejét, és láthatóan a megkönnyebbülés jelei mutatkoztak az arcán.
Kíváncsian követtem a tekintetét.....
Egy kissé pocakos idős úr jött felé, neki a kopasz fején csillant meg úgy a napfény, mint a lány bőrén...persze, neki sem a kemencében sült barnára, hanem valamelyik napsütötte óceánparti naptól lett ilyen olajbarna.
Gondoltam, Ő lehet az, akire várt a lány.
Biztos a papája, kicsit idősnek gondoltam papának a lányhoz képest, de úgy véltem, kései gyerek lehet, azért is ez a nagy korkülönbség, és kényeztetés.
Hatalmas arany fux lógott a nyakában. Csodálkoztam az öreg teherbírásán, egy ekkora súllyal órákat járkálni, még egy erőembernek is megterhelő.
Elszörnyülködve néztem, miként cipeli a státuszszimbólumát, és ahogyan közeledett az autóhoz, már csak súlyánál fogva is verte, a lány ragyogását.
Na, gondoltam, a papától örökölte azt a kissé durva esztétikai érzékét.
A következő pillanatban pedig lemerevedtem, mint az a kutya, mely szellemet lát.
Helló szerelmem! Gurgulázta "papa" a lánynak.
Egy kis időre még szükségem volt, hogy oldódjon a lezsibbadásom, majd nem várt erővel tört ki belőlem a nevetés.
Közben arra gondoltam, Te szegény lány, mindez megéri Neked?
Szépséged hiábavaló dolog....
Aztán, amikor abba hagytam a nevetést, akkor láttam, hogy minden szempár engem néz!
Na végre már! Csak egy szívből jövő nevetés kellett hozzá, hogy ellopjam a showt....