Horváth Gabriella

Hallom, odabent valami törtet,

Sietve, kifele jönne, egy történet.

Írom, megtörtént, létezett, éreztem.

Mert annó, úgy kért, s én értettem.

Lassan,szárnyak nőttek,

Letörtem ,de újra lettek.

Szárnyalva felrepültek,

Vissza fogtam,s földet értek.

Újra írom, vágyva,a történetet,

Álmom törlöm, mert kéregetett.

Nem kell semmi, ami ott hagy,

Félve álmodozni, ahogy megfagy.

Ébredezve, hálót tépve,

Elviselve, semmit kérve.

Álmot váltva,eltalálva,

Életképben,megtalálva.

Álom nélkül, éberen,

Álltam ott és megéltem.

Minden jót, úgy élveztem,

Az is elmúlt, s már kérhettem.

Jött az újban, sorsom kaptam,

Álmom ébredt, meg is kaptam.

Szárnyak nőttek, magasra löktek,

Együtt szálltak, egymásra vártak.

Újra épült ,új élet képük,

Ami szédült, de velük készült.

Lettek benne, csak érzelemben,

Álmodozva, már valós képben.

Meg történt,már elhitet,

Eljött értünk a történet,

Harcolni ellene,nem lehet,

Akarva azt ,már megihlet.

Álltam előtte , mint hitetlen,

Habzsoltam, mert éheztem.

Élte ő is, mint hitetlen,

Varázsom hatott, s én élveztem.

Bosszúnak vélte, mégis kérte.

Az érzelmet így is, repülve élte.

Szárnyalva élünk, magasra hágva,

Érzésben égünk, lángokban állva.

Tudatlan énünk,játszva sem félünk.

Vágyakban égünk, s az érzésben kérünk.

Egymással vagyunk,távol is érzünk,

Velünk a vágyunk, bennük élünk.

Együtt lélegzünk, együtt létezünk,

Együtt egymásért , hajtunk létezünk.

Ma még nekünk,egymásért szól,

Dobol ,tam-tamunk, vágyunk,mindenhol.

Történetünk, már kérem,

Mohon Írom , ahogy megélem.

Szeretve szeretnek,szeretek szeretve,

Úgy érezve,élvezve, mindent megélve.

H.G.M.  Gaboca

2017.01.04.

Vágyam nincs sok,csak egy.

Kívánom minden nap ugyan azt.

Vad zuhanásban ,ott legyél velem.

Harmat ködölésben, könnyek nélkül .

Felhőkön ugrálva, 

vad villámokkal,

múltunkat feledve,

ahogy együtt harcolunk.

Úgy szeres, hogy érezze az idő ,

Nincs hatalma, akár mekkorára nő.

Akár jöhetnek változó korszakok.

Nekünk táncolva a forró délibáb,

Felettünk tomboló vihar harcolhat,

Fáradhatatlanul értünk küzdve,

Sírva szórva, eső könnyeit ,

Záporozva, ránk zúdítva,

Azt képzelve, nekünk az segít.

Távolodva tőled ,

érzem erős vágyam,

egyre növekedve,ahogy érted kiabál ,

Mindenhol,a létben egy képben.

Veled áradnék folyton ,

mint medréből kitörő folyó.

Ott tobzódnék a bükk alatt,

mint, a leeset makkra váró vaddisznó.

Úgy sietnék,

 mint a tomboló vad szél ,

Homokdűnét hordanék,

mi hozzád elér.

Építeném újra Babilont.

hogy csodát látva,

hited bennem,

még mélyebbre,örökre elültesd.

Érted patakot fakasztok,

Csak hogy soha ne szomjaz.

Virágot ültetek,

Hogy orrod ne lógasd.

Hátha szaga behálóz,

S csábító illata,téged el bóditva,

Örökre bájommal elvarázsol.

Magamhoz ölellek,

 nem gyengéden,

Nem is durván, 

csak hogy érezz.

Hozzád bújok, ha fázol,

Hisz forróságom égve,

Melletted újra lángol.

Hátha eloltanád, bennem  a tűzet.

Hátha felejteném, melletted a teret.

S az élet többé már nem vádol.

Csak veled, lennék bárhol.

Hol az égbolt mindig oly kék,

S a tenger hulláma oly ringató,

 Hol az idő bennünket,

össze gyúrva ,formálna át,

Mint követ a víz,

a homokdűnét a szél.

Mint rügyből fakadt virágot ,

Amint gyümölcs- é alakul át.

Mert lelkünk együtt,

Soha mást már nem kér.

Így nem látnánk, hamis délibábot,

Nem venne körül nyirkos köd,

Nem harcolnánk dacos széllel,

Mi ha kitombolná magát ,

Rajtunk nyomot hagyva ,

A semmibe tűnne el.

Nem kéne hamis szeretet,

Nem mérgezné semmi,

a féltékeny szívet.

Nem tudatna ,láttatna ,

A gondolat hamis illuziót,

Nem vágyna a test,

bárgyú idegen,hamisságra.

Összefonódás jellemezné,

Létünk minden pillanatát.

Összetartozást tükröznénk,

e létsíknak minden helyzetén.

Mert tényként ütköznénk,

s azt lelkünk átérezné.

H.G.M.  Gaboca

2017.01.10.

Áltam, miközben sietve távolodtam.
Nem is gondoltam,csak cselekedtem
Menekültem saját lelkemből,
Feladva azt, amiért harcolni érdemes lett volna.
Mert felbukott, elesett irántad szerelmem.
Titkokmat titokba zárva dobtam át a múltamba.
S már csak néha, futott át a hüvös éjjeken,
A lelkemnek halvány kicsiny küszöbén.
Ahol még eszembe jutott az érintésed,
Amint anno átkarolva öleltél.