Horváth Gabriella

Éreztem nyirkos ruháim súlyát,
 ahogy bőröm dörzsölték hűvösen,
a barlang levegőjének illatát ,
meleg kezek súlyát az ölelésben.

 Soha eddig ott nem jártam,
 igazából tudatomig el sem jutott,
az érzelem világban,
 milyen lehet ott.

 Abban ahogy a világ velem forgott,
szédülve lebegve, megfogott.
Egyetlen pillanat alatt, változott át,
lángá a szikrából terebélyesedve át.
 
Éreztem, ahogy majd el olvad mindenem.
 Akaratom ellenére köré fontam kezem,
 válaszul át ölelt, s úgy átkarolt,
mintha eggyé válna velem.

 Érintése birtokló, mint a tűz melege,
mintha  soha többé el nem engedne.
Sóhaj szerű hang fut körbe,elsodor az áramlat,
a borzongást a legkisebb zsigeremben is érezve.

Teljesen magával sodort,
 az ereimben vágtató vér lendülete,
 a súlytalanság szédítő érzete,
ahogy a vágy kéregette.

Keze a gerincemre siklott,
éreztem a tenyere nyomását.
Vele az érzést amit magával hozott,
benne azt, ahogy bennem minden lefagyott.

 Hajnalban, lassan kibontakozott az ölelésből,
a bennünket elkapó örvényből.
hol semmi fizikai esemény,
csak az érzelemben mi ott maradt az érintésből.

Olyan volt akkor, mintha megfosztottak volna,
 valami létfontosságú darabtól.
Talán a karomtól vagy lábamtól,
mintha elválasztottak volna az otthonomtól.

Mintha minden ezer darabra robbant volna szét.
Rám tört valami félelem ,az elmúlás,
a megtörtént esemény hirtelen megszűnése,
velle a pillanatoknak a megélése.

...Felnéztem rá csak mosolygott,
de nem láttam érzelmeit mint máskor,
 mintha nem is léteznének olyanok,
 csak szeme tükre ragyogott.
 
Egy pillanatig még érezhettem kegyeit,
s majd e varázslatos létből szó nélkül távozott.
Ami megmaradt,  az a hűvös reggel,
 mit be töltött a barlang világának szaga.
Mi azóta mit sem változott.