mantra blogja

Már hűvös az éj,

nyár szoknyáján ül az ősz,

türelmesen vár...

Hajnali csendben,

keresem a lelkem,

madarak éneke

segít nekem.

Kertemben ülve

szemlélem a fákat,

látom az éveket,

ahogy szállnak.

Tavamnak csobogója

repít-repít a múltba,

mint gyöngysoron a szemek,

jönnek sorba az emlékek.

Minden fűszál rejt valamit,

napjaink lenyomatait,

gyermekkacajt és hűséges társakat,

kik pihentek az árnyak alatt.

Sok-sok örömnapot,

mikor együtt ünnepeltek kicsik és nagyok,

vagy csendes pillanatot,

mikor elbújva elmondtam sóhajom.

Sorra jönnek a képek,

szélhozta gondolatok,

szeretem a kertem,

itt otthon vagyok.

Emléktornyom elteszem,

lelkem hátizsákjába,

magammal viszem

az örökkévalóságba...

Aki eltűnik,

csak melletted volt, de nem

szeretett soha.

Mert, aki szeret,

bárhol legyen is, mindig

tudatja veled!...

Vágyom egy szóra,

egy ki nem mondhatóra,

mely szívemre hat.

... és ölelésre,

két karod melegére,

nekem otthont ad.

Vágyom egy csókra,

elvarázsolóra, mely

összeköt veled.

Lelkünk összeér

és szivárványt fest az ég...

Álomfátyol...szép.

Az idő halad,

a naplemente maradt,

rövidül az út.

Lelkem még szárnyal,

próbál nyerni háborút,

önmagam harcát.

Fogynak a szavak,

kopnak a gondolatok,

több a kevesebb.

Egy hervadt virág

apró harmatcsepp-könnye

lassan földre hull.

Maradok mindig

virágzó, szép szívednek

örök takaró.

Életeken át,

szeretve ölellek hát,

mert egy a lelkünk...

A lélek örök.

Tudd, hogyan éled napod!

Az élet...véges.