Árnyékod...

Árnyékod megnyugtat,
otthont ad lelkemnek,
hűsítő ölelésed
megtart az életnek.
Nem ismerlek,
s már azt sem tudom,
én ki vagyok,
elmúlt a tavasz, a nyár,
s az őszi pillanatok...
Odalett szívem melege,
boldog világát a tél
hóval, faggyal  fújta be.
E dermesztő világ
már mégsem rémít,
van más érzés,
mi jobban bénít...
Elfújt a szél, minden álmot,
eltörölte az egész világot...
 Van, hogy a Nap ragyog,
van, hogy csak a Hold világít,
de van, hogy eltűnnek a csillagok,
s nem marad, csak a sötét, mi nem ámít...
Megfakult, csendes lett létem,
nem hallani már, sehol sem léptem,
egy nyomon járnak a mindennapok,
nincsenek vidám holnapok...

..... és mégis...

megnyugtat árnyékod...