Csodálatos versek,idézetek

Sławomir Mrożek: Zuhanás közben

Kezdetben egészen kótyagos voltam, és nem is tudtam, hogy zuhanok. Megzavarodott érzékeim egymásnak ütköztek, mint macskák a zsákban. Nem tudván, hogy zuhanok, nem féltem a zuhanástól. Csak émelyített a zűrzavar. Aztán hozzászoktam. A megszokás unalmat szült. Unalmamban az unalom okát kerestem, és megállapítottam, hogy azért unatkozom, mert hozzászoktam. De mihez szoktam hozzá?
A zűrzavarhoz, természetesen. De mitől van zűrzavar? Rájöttem, hogy saját súlypontom körül forgok, vagyis bukfencezem. Miért? Nem tudom meg, amíg abba nem hagyom a bukfencezést. Végtagjaimmal manőverezve végre sikerült függőleges helyzetbe kerülnöm. Vagyis olyanba, hogy a sziklapárkányokon növő mohák, zuzmók és csenevész bokrok a lábam felől érkezve húztak el mellettem, s a fejem fölött tűntek el. Csak ekkor értettem meg, hogy zuhanok, és elkezdtem félni.
Persze nem annyira magától az eséstől féltem, inkább a követkeményeitől. A zuhanás, noha önmagában ártalmatlan, nem tarthat örökké. De már jó ideje féltem, s a vég nem következett be. Megszoktam hát a félelmet is, legalább annyira, hogy helyzetemet megvizsgálhassam.
Egy fal mentén zuhantam, mindenütt végtelen tér volt. A falból helyenként párkányok és szirtek ugrottak ki. Eszembe jutott, hogy felhasználhatnám a fal kiugróit, megragadnék egy sziklafokot, fát, vagy akár fűcsomót, megkapaszkodnék valamiben, hogy ne zuhanjak tovább. Vizsgálódva néztem lefelé, és vártam az alkalomra. Feltűnt egy borókabokor. Kinyújtottam a kezem, s amikor melléje értem, megragadtam. Nagyot reccsent, és lám, repülök tovább, két kezemben a borókabokor, mintha látogatóba készülnék, ilyen képtelen csokrot szorongatva.
Elengedtem hát, repüljön csak egyedül, ha már nem vehettem hasznát. Talán jobb alkalom is adódik. Amott egy elég nagy fácska, szemre sokkal szilárdabb a borókabokornál. Ismét szétterpesztem ujjaimat, és amint melléje érek, elkapom. Égszakadás, földindulás, megint repülök, de ezúttal álmélkodva veszem észre, hogy négy kezem van, mind a négy markolja görcsösen a letörött ágat. De nem, csak kettő az enyém, a másik kettő egy illetőé, aki - míg én lefelé néztem - észrevétlenül mellém ért odafentről, és ugyanakkor ragadta meg a fácskát, amikor én. Kövérebb lévén, súlyosabb nálam, gyorsabban repült. (Az űrben minden test egyforma sebességgel esik, de úgy látszik, nem az űrben estünk, vagy mit tudom én.) Utolért, és most együtt repülünk, szemtől szembe, bámuljuk egymást közvetlen közelről. Közöttünk az ág, amelyet együttes erővel tartunk. Végül ő levette róla egyik kezét, s udvariasan kalapot emelt.
- X. Y. - mutatkozott be. (A fene jegyzi meg.) Biccentettem, de korántsem öntött el baráti érzés iránta. Miatta zuhanok tovább, mert a fácska kettőnk súlyát nem bírta el. Ha ő nem jön... akkor. Ha magam lehetnék... most. Hiszen most még gyorsabban esem, mint addig, meg a kettőnk súlykülönbsége is terhel. Mégsem engedtem el az ágat, bár így egyszerűen megszabadulhattam volna tőle.
- Maga is zuhan? - érdeklődött együgyűen. Szemlátomást extrovertált, piknikus alkat.
- Ühüm...
- Akkor együtt fogunk zuhanni - örvendezett, mintha bizony lenne rá oka.
Miért ilyen biztos benne? Nem gondol arra, hogy bármikor elengedhetem a fát? De még mindig haboztam. Hátha igaza van, hogy kedélyesebb társaságban zuhanni? Kettesben, sőt talán hármasban, mert az ágon egy kis zöld bogár mászott.
- Kiszakadt - mondtam szemrehányóan. Legalább ne higgye, hogy el vagyok ragadtatva, amiért tovább zuhanhatok, az ő hibájából. Legalább érezze, hogy ő a ludas.
- A fára gondol? - nevetett. - Nem az első és nem is az utolsó. Elkaptam én már egypárat, de mindig így jártam. Rá se rántson.
Rá se rántsak! Mintha a kávéházi asztalnál üldögélnénk! Ostoba ez vagy pimasz?
- Nicsak, oda nézzen!
Szemével és fejével intett, hogy nézzek hátra. Vagy háromszáz méterre tőlünk egy csíptetős, idősebb úr repült lefelé, tisztes egyetemi tanárnak látszott. Egy zergét tartott átölelve, mely vadul rúgkapált, szarvával pedig a levegőt döfködte. Nyilván belekapaszkodott röptében, mint mi a fába, és most együtt zuhannak tovább, de valami esztelen remény visszatartja attól, hogy elengedje kapálózó foglyát.
- Tehát nem vagyunk egyedül?
Válaszul fél kézzel elengedte az ágat, és nagy félkört írt le. Pillantásommal követtem a mozdulatát.
Csak most vettem észre, hogy a tér tele van hulló alakokkal. Eddig annyira elfoglalt a saját sorsom, meg a fal figyelése, hogy nem is néztem oldalt és hátra, az ürességbe.
Néhányan bukfenceztek, mint korábban én is, mások fejjel lefelé zuhantak, vagy fejjel felfelé, ahogyan én most. Voltak olyanok is, akik vízszintes helyzetben estek, mintha láthatatlan heverőn feküdnének. Általában a zuhanás két módját lehetett megkülönböztetni: egyesek kapaszkodtak valamibe, mások lemondtak a kapaszkodásról, és szabadon estek. Az utóbbiak voltak kevesebben.
E kisebbségben akadtak olyanok, akik arszlános eleganciával zuhantak. Látszott, hogy sokat adnak a stílusra. Lábak egymás mellett, kezek könnyedén csípőre téve, büszke fejtartás, hetyke tekintet. Mások meg csak úgy potyogtak, hadonászva, vagy egyszerűen elhagyva magukat, mint laza testrészek halmaza.
Egy fiatalember húzott el mellettünk. Kezében havasi gyopárt tartott. Belekapaszkodott, bár aligha remélte, hogy az megtartja.
- Széplélek - kacsintott rám cinkosan útitársam, amannak pedig odakiáltott: - Ó, de gyönyörű!
Még tapsolni is készült, de észbe kapott. Ő sem akarta elengedni az ágat. Ragaszkodott hozzá, mint a professzor a zergéjéhez.
Koros hölgy szállt el mellettünk, gyökerestül kitépett füveket szorongatott. Nyilván beléjük kapaszkodott valamikor. Valamikor régen, mert a füvek elhervadtak, elszáradtak, de úgy dédelgette őket, mintha friss virágok volnának. Azonkívül mindenféle gallyat, kórót aggatott magára, szatyrában pedig kavicsokat tartott.
- Emlékek - magyarázta útitársam. A hölgynek gavallérosan köszönt.
- Ismeri?
- Nem, de sajnálom.
Abbahagytam a nézelődést, mert viszketett a kezem. A bogár rám mászott az ágról, és sétára indult a kezem fején. Ráfújtam, erre megállt, mozdulatlanná dermedt, és láthatatlan, szőrös lábaival erősen belém kapaszkodott. Úgy tett, mintha nem létezne. Megint le akartam fújni, de útitársam visszatartott.
- Hagyja, mit árt magának!
- Viszket.
Békén hagytam a bogarat. Várt egy ideig, aztán továbbsétált.
Társamat új színben tüntette fel ez a kimondatlan célzás. Tehát mégis tisztában van helyzetünk tragikomikumával - amennyiben a zuhanást helyzetnek nevezhetjük -, nem olyan bárgyú optimista, mint hittem. Komolyan beszélhetek vele.
- Soká tart még? - kezdtem, szintén a célzásnál maradva.
- Honnan tudhatnám? Először meg kellene tennem az egész utat lefelé, aztán meg visszafelé, hogy valamilyen fogalmam legyen róla.
- Visszafelé... Látott már valakit visszajönni?
- Nem láttam.
Ebben a pillanatban erős fájdalmat éreztem derekam táján. Rögtön hátranéztem, és még éppen láthattam a puffadt, kövér, eltorzult arcot és a szitkokat kiabáló, tátott szájat. Meg a távolódó lábat, amely belém rúgott.
- Miért?! - És visszaordítottam, bár a támadó már nem hallhatott.
- Még kérdezi? A zuhanásért.
- De hát nem az én hibám, hogy ő zuhan!
- Persze, hogy nem a magáé, sem az enyém, sem senkié. De ő mindenkin bosszút áll. Az ilyen azt rúgja, aki elébe kerül. És ha nem éri el, akkor legalább leköpi. Nagyon fáj?
- Nagyon.
- Akkor legalább nem viszket. - (Csakugyan, ehhez a fájdalomhoz képest a viszketés semmiség volt.) - Van nálam köhögéscsillapító tabletta, nem kér?
- Hiszen nem köhögök.
- Mindegy, csak az a lényeg, hogy bevegyen valamit. Meglátja, hogy használ.
Bevettem, és valóban használt. Útitársam tapasztalt ember.
Szerencsére nem mindenki viselkedett úgy, mint az a briganti. Az egyik úgy zuhant, mint a többiek, de folyton az óráját nézte, és azt kiabálta:
- Sietek, rohanok!
- Hová siet annyira? - kérdeztem csodálkozva.
- Felfelé!
- Hogyhogy felfelé, hiszen...
- Psszt... - hallgattatott el útitársam. - Hagyja rá.
- Repülök felfelé! Halleluja! - kiáltott amaz, és nyílsebesen zuhant lefelé.
Csak egyszer találkoztam olyannal, akinek a zuhanása irigységet keltett. Azt hiszem, ha én magam is nem potyogtam volna, és meglátom ezeket a zuhanókat, elragadtatásomban rögtön utánuk ugrom. Azért mondom, hogy "utánuk", mert ketten voltak. Nagyon fiatal mind a kettő, összeölelkezve zuhantak, és egymás szemébe néztek. Valószínűleg olyasmit láttak ott, amit rajtuk kívül nem látott senki. Ügyet sem vetettek a környezetükre, talán nem is tudták, hogy zuhannak, de ha tudták is, teljesen közömbös volt nekik.
Társam szintén felfigyelt rájuk, de hallgatott, ahogyan én is, mert valamiféle szégyen és bosszúság vett erőt rajtunk. Kerülni igyekeztünk egymás tekintetét, és haragudtunk egymásra. Én nehezteltem rá, hogy ő az, ő pedig énrám, hogy én vagyok.
De mindez semmi volt ahhoz a kalandhoz képest, amely ezután várt ránk. Éppen nem néztem semerre, mert a bogarat figyeltem, amely ide-oda mászott, végül bal kezem kisujjának hegyére telepedett, ott egy kicsit téblábolt, majd hirtelen széttárta apró szárnyacskáit.
- Oda nézzen! - kiáltottam. - Nem kellene kitépni?
Társam elsápadt, de nem a javaslatom miatt. Másfelé nézett, a lába alá.
- Ott, ott.... - dadogta, s képtelen volt többet kinyögni.
Én is lenéztem, és rögtön megfeledkeztem a bogárról.
Mivel megszoktam, hogy ki-ki magában zuhan, először meg sem értettem, hogy az a sötét, szürkés tömeg emberekből áll. Ők is estek, de hogyan! Zárt gömböt alkottak, az átmérője lehetett vagy egy kilométer, és úgy akaszkodtak össze, hogy egyikük sem fordult arccal kifelé, hanem mindegyikük befelé nézett. Nem látszott egyetlen arc sem, csak kidomborodó hátak és fenekek. Egymásba ékelve, sajtolva, gyömöszölve, szabályos, gömbalakzatot alkottak. Afféle kis bolygót. A gömb erős szagot árasztott.
- Nagyszerű! - kiáltottam, mert lenyűgözött a gigászi látvány.
- Megőrült? Hiszen egyenesen feléjük repülünk. Tenni kell valamit, különben végünk!
- Miért? Messziről szépen fest.
- Messziről, de nem közelről. És egyre közelebb jön!
Csakugyan, a gömb közeledett, felszínének görbéje szemlátomást laposodott, már horizontot alkotott, igaz, még íveset. Már nem is gömböt láttam, csak egy óriási domborulatot, s tompa moraj hallatszott belőle.
- Gombolja ki, gyorsan!
- Mit gomboljak ki?
- A zakóját!
Nem gondolkoztam a különös parancson, hanem követtem példáját. Ő a kabátját gombolta ki, én a zakómat. A kabát szétterült, mint egy ejtőernyő, a zakóm is, de ez nem volt olyan hatásos, mint a nagykabát. Kicsit lelassultunk, de hamarosan megint a régi sebességre gyorsultunk fel.
- Hiába! Ez a nyavalya vonz minket!
Valóban, a gömb tömege, az ismert fizikai törvénynek megfelelően, gravitációs mezőt hozott létre. Már úgy látszott, nincs menekvés, mindenképpen ott kötünk ki a morajló, fortyogó masszán.
Ekkor elfacsarodott az orrom, és hatalmasat tüsszentettem. A tüsszentés úgy hatott, mint a reaktor bekapcsolása az űrhajóra; irányt változtattunk. Függőleges zuhanás helyett oldalra szálltunk, s elrepültünk a bolygó felszíne mentén. Mire az ellenlökés hatása megszűnt, túl voltunk a bolygó periméterén, nem messze tőle, de elég távol ahhoz, hogy amikor ismét felülkerekedett a szabadesés - amely erősebb a bolygótömeg vonzásánál -, biztonságosan elkerülhessük. Elég jól láttam hepehupás, hullámzó felszínét, amely végtagok nélküli hátakból és fenekekből szövődött össze, mivel a gyökerekként mélybe nyúló végtagok nem látszottak. És egyetlen arc sem. Megsüketített a lárma és a zúgás, hőség csapott felénk, a bűz megfosztott érzékeinktől, de hamarosan mindenen túl voltunk. A gömb elmaradt oldalt és felettünk, távolodott, ismét egyre inkább golyóformát öltött.
- Keblemre, pajtás! - kiáltott útitársam, miután kissé magunkhoz tértünk. - Maga aztán legény a talpán. Ha maga nincs... Elgondolni is rémes. De hogyan csinálta?
Hízelgett a bámulata és elismerése, de az átélt kaland engem is megrázott, a veszély megnemesített, és nem akartam idegen tollakkal ékeskedni.
- Nem én, hanem a bogár - vallottam be, az igazsághoz híven.
Valóban a bogár volt; a bogár a kritikus pillanatban kiterjesztette szárnyacskáit, felszállt, és egyenesen az orromba repült, az áldásos tüsszentésre ingerelve. Ő mentett meg bennünket. Nem az enyém az érdem.
- Hol van?
De a bogár már sehol sem volt. Megmentett bennünket, és nyomtalanul eltűnt, ahogy egy hőshöz illik. Isten fizesse meg neki. Mindig megőrizzük hálás emlékezetünkben.
Aztn hosszan megtárgyaltuk a szörnyű kalandot. Kiderült, hogy barátom tud egyet-mást a gömbről.
- Eggyel kezdődik. A legközepén van egy, belékapaszkodik közvetve az összes, közvetlenül az a néhány, aki körülötte zuhan. Ebbe a néhányba csimpaszkodik egy tucat, azokba megint több tucat, őket fogja pár száz, és így tovább, tovább, fölmehet akár milliókra. Elméletileg nincs határ.
- Miért jön létre az ilyen golyó?
- Hát, amikor így összebújnak, befelé fordulva, nem látják, hogy zuhannak. A belsők azért, mert hogyan is láthatnák, a külsők meg azért, mert arccal befelé fordulnak, csak a hátuk domborodik kifelé. Azonkívül olyan melegük van, és annyira összepréselődnek, hogy állandó kábulatban élnek, afféle álomban. Hallotta azt a zümmögést? Attól elbódulnak és megnyugszanak.
Lassan elfeledkeztünk a kalandról (és vele együtt a bogárról is). Folytatódott az egyhangú zuhanás. Különféle alakokkal találkoztunk még. Volt, aki úgy tett, mintha madár volna. Karját lengette és csicsergett, azt állítva, hogy nem zuhan, hanem kedvére röpköd. Egy másik élettelen tárgynak tettette magát. Akadt mindenféle. De nem sorolom fel őket.
Végül a köd zónájába jutottunk. Hideg és nedvesség vett bennünket körül. Alig láttuk egymás arcát, pedig a távolság oly kicsi volt köztünk.
- Ez már... - kezdtem ezúttal én, óvatosan.
- Bizony, alighanem már közel van.
Sűrűsödött a köd. Már csak társam arcának körvonalait láttam.
- Azt hiszem, el kell búcsúznunk.
Most csak két keze beszélt, mert arcának már a körvonala is szertefoszlott. Azon a helyen, ahol az imént volt, szürke üresség támadt, mint egész környezetünk. Még azt is nehéz megmondani, hol volt az a hely.
Négy kéz, kettő az enyém, mellette kettő az övé - az ágon. Csak csuklótól látszanak, mintha levágott kezek volnának. És maga az ág - elhervadt, mint annak az egykor véletlenül látott asszonynak a füvei, aki emlékeit dédelgette. Mikor történhetett?
Két kéz elengedte az ágat, egyik az enyém, másik az övé. Megszorították egymást a térben. Aztán eltűntek valahová. Az ágon még kettő.
Már nincsenek ott. Csak az ág.
Még egy perc.
Egy p...
E...

/Murányi Beatrix fordítása/

Ezen a viccen, lehet akármennyire egyszerű,  vagy akár primitív is, én egész nap szakadtam rajta :))

Péntek este a székely fia öltözködik. Kérdi az apja
- Hova mész, fiam?
- Iszunk egyet a haverokkal.
- Baj lesz, meglátod. Nem vagy eszednél amikor iszol...
Másnap reggel ébred a fiú, fáj az álla kegyetlenül. Kérdi az apját, mi történt éjjel.
- Hát, fiam, mondtam, hogy baj lesz. Hazajöttél tök részegen, nem szóltam egy szót se. Akkor sem, amikor leostobáztál . Amikor anyádat ott hagytad szó nélkül, akkor is csendben maradtam. Amikor a nővéredet lerugdostad az ágyról, még azt is tűrtem.
Akkor sem szóltam, amikor letoltad a gatyádat, és oda.szartál a nappaliba. Na, de amikor teleszurkáltad fogpiszkálóval, és kijelentetted, hogy ''mától a sünike velünk lakik''...

Sextus Aruleius Propertius

Az Őrjöngő kedves

Boldoggá tett tegnapi veszekedésed a lámpa-

fényben, a hangod, ezer átkod, az őrületed,

mikor, ittasan a bortól, ellökted az asztalt

s vagdostad hozzám a teli poharakat.

Csak neki, gyönyöröm, ess neki, rajta, ugorj a hajamnak,

vágd bele arcomba gyönyörű körmeidet,

s hogy parazsat vetsz rám s szememet kimarod: fenyegess csak,

s ingem szaggatván csak csupaszítsd szívemet;

mindez igazi jel, igazi szerelem jele mindez:

mély szerelem nélkül sohase szenved a nő.

Amikor egy asszony csak szitkot perget a nyelvén,

amikor odarogy a templomi Vénusz elé,

amikor őrei közt mer csak sétálni az utcán

vagy mint megszállott rohan az út közepén,

vagy ha bolond álmok riogatják, s egy fiatal lány

képe előtt nyomorult idege sírva fakad:

orvosa, papja vagyok rég minden lelki bajoknak,

s mondhatom, ezek igaz, nagy szerelem jelei.

Ford: Szabó Lőrinc

Tényeleg kiváncsi vagyok a véleményetekre, ha végig olvastátok...... Előre is köszönöm.

Theodor Storm
Ne menj be

Fent a folyosón az oldalszobában,
hol hirtelen oly nagy lett a magány
-nem az elsőben, hol ifjú fejét
sápadt kezére hajtva máskor ült,
mialatt szeme a falon merengett,
melyen, trópusi növények között,
nagyszámú és nagytalpú állatok
álltak, kitömve, fél-csodák neki
s félig már a tudás rejtelmei,
– nem ott; a szék üres, a sok növény
szomjan csüggeszti szép leveleit;
por hull rá – nem ott, a szomszédos ajtón
túl, ott, ott a nagy homályos teremben
– hősége fullaszt –, a spanyolfalon túl,
ott, az ágyon, van valami – ne menj be!
Idegenül és irtózatosan
néz rád!
            Csak néhány órával előbb
szőke feje még ott pihent a párnán;
már sápadt a kíntól, mert az élet
fonala hamar szakad; de szeme
még édesen szólt, és néha mosolygott,
mintha arany messzeségbe nézne.

S egyszerre: éj: és ő egyszerre tudta
– s olyan iszony kiáltott a szívéből,
hogy a tanácstalan részvét az ágynál
ülőket kővé változtatta: örvény
süllyedt vele, feneketlen. – "Segíts,
apám, ó, édes apám!" Támolyogva
hadonászott: keze céltalanul nyúlt
az üres levegőbe: egy sikoly még –
és aztán eltűnt.
            Ott ahol feküdt,
most valami fekszik – maradj! Ne menj be!
Idegenül és irtózatosan
néz rád; és napokig nem élsz, ha láttad.
"És mást – hiszen szeretted – , egyebet
nem tudsz mondani, semmit?"
                                            Semmi mást.

Szabó Lőrinc fordítása

(Véleményetekre számítok)

Barta Sándor a zöldfejű ember című verséről van szó (Nemrég találtam rá, csak könyvebe van meg..ineterneten hiába kerestem)....ami lehet, hogy csak nálam, de nagyon kiverte a biztosítékot.....úgy érzem,  van egy csöpke értelme, de ahogyan azt közli, és legfőképpen, hogy ezt versnek meri nevezni......KATASZTRÓFA 

Most is csak azért terhellek meg titeket vele, mert érdekel a véleményeket....köszönöm, annak, ki időtszán erre.

Csak két részletben van meg, de ez ugyanaz a vers....

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/8/88/%22A_z%C3%B6ldfej%C3%BC_ember%22_part_2.pdf