Csodálatos versek,idézetek

'Amikor a lélek elfárad, s vele együtt a képzelet, a stílusban valamiképp úgy tárgyiasítjuk a világot, ahogy az elfáradt szerelem tárgyiasítja a szexualitásban a másikat.'

Pilisznky

Mélyen a valóság nyomása,

mélyen a valóság alatt,

gurulnak, a vízalatti csendben,

megállnak a bilijárdgolyók.

Az alkohol mindent helyére rak.

"Van már kenyerem, borom is van,

Van gyermekem és feleségem.

Szivem minek is szomorítsam?

Van mindig elég eleségem.

Van kertem, a kertre rogyó fák

Suttogva hajolnak utamra,

És benn a dió, mogyoró, mák

Terhétöl öregbül a kamra.

Van egyszerü, jó takaróm is,

Telefonom, úti böröndöm,

Van jó-szívü jót-akaróm is

S nem kell kegyekért könyörögnöm,

Nem többet az egykori köd-kép,

Részegje a ködnek, a könnynek,

Ha néha magam köszönök még,

Már sokszor előre köszönnek.

Van villanyom, izzik a villany,

Tárcám van igaz szinezüstből,

Tollam, ceruzám vigan illan,

Szájamban öreg pipa füstöl.

Fürdő van, üdíteni testem,

Langy téa, beteg idegemnek.

Ha járok a bús Budapesten,

Nem tudnak egész idegennek.

Mit eldalolok, az a bánat

Könnyekbe borít nem egy orcát,

És énekes, ifju fiának

Vall engem a vén Magyarország.

De néha megállok az éjen,

Gyötrödve, halálba hanyatlón,

Úgy ásom a kincset a mélyen,

A kincset, a régit, a padlón,

Mint lázbeteg, aki feleszmél,

Álmát hüvelyezve, zavartan,

Kezem kotorászva keresgél,

Hogy jaj! valaha mit akartam,

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,

A kincs, amiért porig égtem.

Itthon vagyok itt e világban

S már nem vagyok otthon az égben."

    Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordúlt a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.

     Öröm - s reménytől reszketett a lég,
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.
     Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillantatig.
Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

     Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?

"Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!"