legland blogja

Távol Istentől,

elkerült ma az áldása.

Felnézek az égre,

rossz repülő zörög,

keletről, délre,

ki-ki hagy, a szívverése.

Távol Istentől,

kék szelek vittek,

s mikor letettek,

folyó lettem,

mi tengerbe siet,

álom lettél, 

szívemben a helyed...

Távol Istentől,

de hangja mégis közel,

ha meghallom...

madár dalol valahol,

a tavaszi lombokon.

Nálam mindig teltház van,

tőlem nem ment még el senki,

de valaki mindig kopogtat,

mert azt hisz, még kintről néz be,

pedig bent van,

hisz nem engedtem még el,

soha, senkit se...

Az én szívemben mindenki elfér,

mert az álmaimnak,

sosincs vége....

Véletlenül is szép vagy,

mint egy csillaghullás,

az éjszaka homlokán.

Rajongok érted!

Sosem látott tüzed,

már most sebez, már most éget!

De ha villámok zajának álmodnál,

mi szétrepeszti a csendet, 

az nem én leszek.

Csak ablakod szegletén,

halvány, ábrándozó Holdfény,

fák között,

leveleken suttogó szél.

Hangomat, ha felismered,

csendben, halkan nevess...

Emléked színei elkallódtak szívemből,

mint rég volt csókod íze, a számról.

De mikor leszáll az este,

mindig előhívom,

a legszebb pillanatokat a múltból,

mint holdfény az álmokat,

a valóság romjaiból,

mint fényképész a forró pillanatot,

mérgező savakkal, a hideg celluloidról.

Előhívlak még százszor, ezerszer,

míg agyam bonyolult kémiája,

emléked molekuláit,

képpé alakíthatja....

apró hazugságok, a holnapnak.

Ezek a kis dalok, rólunk szólnak,

apró hazugságok, magamnak.

Ezek a kis virágok, már értded nyílnak,

mert bennük, Téged csodállak!

Ezek a kis virágok, a legvédtelenebbek,

mert a legtisztább érzések,

bennük élednek.