legland blogja

Valami hangosan, 

valami úgy zúg bennem,

mint mikor nagy eső dúl,

és a fák leveleit zörgeti,

ott a messzi, távoli dzsungelekben!

Valami zúg, valami indulat, 

ami születés és halál közt,

vezet az úton, mert ismeri a sorsomat.

Valami zúg a romok felett; igen a szívem,

mint fáklyaláng, ha fellobban a sötétben!

Valaki zúg bennem: Lennél e a szerelmem?

De ne félj, én csak sírok utánad,

ne félj, ha megijeszt ez a nagy fény!

Mert álmodni téged nekem nem kevesebb,

mint csodálni, a madárdalos, nyári erdőket.

Ezért pedig visszatartok még,

minden forró indulatot, oly hosszan,

- mint ahogy tart egy év, mi édes napfénnyel borította be,

igen azzal, édes fénnyel, keserű napjaimat.

Ó halál álom, 

vígadnak még velem az ördögök,

pedig a tavaszban már,

áradnak a színek, 

nyílnak az ösztönök;

ömlik a napfény,

hogy kiszabadítsa szívünkből,

mit rabláncra vert ott a tél!

Ó halál álom...,

ma még gúzsba kötöd a szavakat a számon,

pedig megakartam most,

meg, mindenkinek köszönni,

aki kibírta, újra és újra,

üvöltő némaságom...

A csönd, mint egy támadó mozdulat,

ledönt, és rámcsorog a szurkos fekete éj,

de a fák alatt már él, lélegzik a tavasz!

S ha egyszer még lesz újjászületés,

akkor a te szavad döngöljön a földbe:

-Szeress most, most még szabad!

De addig a csönd, mint Dózsát a vastrónja,

megégeti testemen a bőrt,

s arcom is csak, mint egy fekete ballada,

csak úgy őrzi megvakult szemem,

mert már csak hozzád, 

csak hozzád szökhet el a tekintetem,

csak rajtad éghet el, csak rajtad elevenen,

haldokló, vénülő létezésem.

Úgy múlok gyorsan el,

mint fák ágairól a barackvirág,

mikor tavasszal átöleli,

egy fagyos reggel.

Úgy múlok el nyomtalanul,

úgy szerelmed nélkül,

mint egy óceán tajtékos habjai,

ha az a sebes vihar elcsendesül...

Úgy múlok el, mint az a karcsú zátony,

ki bír napfénnyel is, és sötéttel,

de évezredek óta csak,

a szerelmi bánatok tengere ver...

Csak azt őrzöm belőled, 

mit diófa levele is megőriz abból,

amit neki a felkelő Nap szerelmesen suttog.

Csak úgy őrzöm rólad amit tudok,

mint vén zsugori, kincsesládájához

azt az apró kulcsot.

Csak azt nem tudom, 

hányszor láthatom még úgy a Napot,

úgy, hogy szerelmed elhagyott.

Mert csak azt tudom,

hogy úgy érzem most magam,

mint az őszi Nap fénye,

mikor már elcsúszik reggel, a fagyos lombokon...