legland blogja

A reggeli lányok a legszebbek:

a buszhoz sietők, a korán kelők,

a szappan illatúak; 

a fáradtságuk súlya alól is,

kedvesen rád nevetők.

Kiknek akkor is van,

egy mosolyuk feléd,

mikor őzike árnyékukon átbukva,

csak annyit tud kérdezni ajkamról;

"Az Isten miért ver...:",

- hogy hogyan lesz: fekete gyászfátyol oly gyakran,

szívünkön a szerelem,

mikor az a legszebb színes selyemszalag,

mit tud szőni vágyaiból az ember? 

De a reggeli lányok a legszebbek,

mikor arcukon az esti álmok pírját,

a felkelő Nap sugara; arannyal mossá át,

s szemükben a titkok is még oly szépek,

mint kincsesládák mélyén,

az ellophatatlan, sosem látott ékkövek...,

Oly szépek, mint könny-eső áztatta hegyekre:

- szemeinkre, ha színes szivárványt fest, 

egy bánatos vihar után:

Isten, vigasztaló, mosolygós ecsetje.

Hoztál e magaddal a télből,

hoztál e annyi tavaszt,

hogy ha ránk nyit a nyár,

fel tudjunk neki mutatni,

valami szikrányi parazsat;

fel tudjunk neki mutatni valami szépet:

két tündöklő szemedet?

Érte e már tetten csókodat a Nap,

mikor lángoló fényeit,

ajkaidra próbáltad, akkor

amikor a szerelemtől, a leggyönyörűbb vagy?

És hoztál e a télből, hoztál e havat,

hogy forró csókjaimat el tudd oltani,

mikor ajkaidat tüzével,

a legjobban, a legszebben fenyegeti?

Szép vagy Kicsi, szép,

de felleg-sötét szempilláidon a könnyek,

még csak lányos mesék...

Szép vagy kicsi, szép,

mert soha meg nem ölelt más;

mint a kék ég.

Szép, mert hajadhoz 

nem ért más még, mint a Nap;

s ajkad sem csókolta más,

mint a hajnali harmat,

a Hold szelíd mosolya alatt,

mikor az már aludni hívta a csillagokat.

Szép vagy, szép...

igazsága a tiszta bájnak,

és ha újra születhetnék,

fű lennék, hogy bűntelen átölelhessem;

mikor a mezőket járod, szappan illatú,

szép bokádat.

Szép vagy kicsi, szép,

szemed mint kéklő hegyi tavak világa...,

de nem lehetek beléd szerelmes,

nem, nem, soha.

Nem lehetek láncod, mert hiszem,

hogy a szépek szabadok,

mint a mezőkön, a szélben táncoló virágok...

Szép vagy kicsi szép,

minden ifjú szív zenész,

azok dallamát hallgasd, 

mikor oly hangosak még, 

mint vártornyokon a dobok,

ha jön a vész!

Szép vagy kicsi szép,

de nem lehetek más, mint a Holdad,

ki fényt ad, mikor gondolatom arra jár,

s te éppen mesét olvasol,

lányosat, a pirkadatnak...

kibírsz e száz parázsütést egy éjen

kibírnád e csókjaim tüzét

s kibírnál e egy mélytengeri merülést

oxigén nélkül a gyönyörben

kibírnál e száz harangütést

mikor a mellkasunk összeér

és szívem ráver a tiedre

kibírnál e száz évet ott

hol nem esendő a hűség

hol minden felelősség az enyém

a tiéd a miénk

homlokodra száz csillagnak is elég

rongyosra fényezett fényt

egy-egy éjszaka

felszököm majd az égre szétpazarolt életembe

de kibírnád e ha villám-fénnyel ölelnélek a lelkemben

s hogy hegedni is lesz még sebem

és azt is hogy a halállal már régen

nagyon régen alkut kötött a szívem...

Nem juthat eszembe más,

csak Te,

s nem is hullhat rám más hó,

csak ami Téged is bánt;

ami neked sem jó!

Nem hullhat rám másképpen,

nem a Nap fénye,

csak pont úgy, annyira nagyon,

mint ami nyáron, magot tud bontani a kalászon!

Nem juthat eszembe más,

csak a felejthetetlen arcod,

s bokád felett mindened;

ami megőrölte a testemet.

Ezért nyújtsd felém,

nyújtsd, életed minden üszkét,

hogy cserébe odaadhassam neked,

Napom minden ébredő tüzét.

Mert nem juthat már eszembe más:

csak Te,

hát bíztass hitemben, 

kinek neve lett a számon, a legszebb ige.