legland blogja

Hoztál e magaddal a télből,

hoztál e annyi tavaszt,

hogy ha ránk nyit a nyár,

fel tudjunk neki mutatni,

valami szikrányi parazsat;

fel tudjunk neki mutatni valami szépet:

két tündöklő szemedet?

Érte e már tetten csókodat a Nap,

mikor lángoló fényeit,

ajkaidra próbáltad, akkor

amikor a szerelemtől, a leggyönyörűbb vagy?

És hoztál e a télből, hoztál e havat,

hogy forró csókjaimat el tudd oltani,

mikor ajkaidat tüzével,

a legjobban, a legszebben fenyegeti?

Szép vagy Kicsi, szép,

de felleg-sötét szempilláidon a könnyek,

még csak lányos mesék...

Szép vagy kicsi, szép,

mert soha meg nem ölelt más;

mint a kék ég.

Szép, mert hajadhoz 

nem ért más még, mint a Nap;

s ajkad sem csókolta más,

mint a hajnali harmat,

a Hold szelíd mosolya alatt,

mikor az már aludni hívta a csillagokat.

Szép vagy, szép...

igazsága a tiszta bájnak,

és ha újra születhetnék,

fű lennék, hogy bűntelen átölelhessem;

mikor a mezőket járod, szappan illatú,

szép bokádat.

Szép vagy kicsi, szép,

szemed mint kéklő hegyi tavak világa...,

de nem lehetek beléd szerelmes,

nem, nem, soha.

Nem lehetek láncod, mert hiszem,

hogy a szépek szabadok,

mint a mezőkön, a szélben táncoló virágok...

Szép vagy kicsi szép,

minden ifjú szív zenész,

azok dallamát hallgasd, 

mikor oly hangosak még, 

mint vártornyokon a dobok,

ha jön a vész!

Szép vagy kicsi szép,

de nem lehetek más, mint a Holdad,

ki fényt ad, mikor gondolatom arra jár,

s te éppen mesét olvasol,

lányosat, a pirkadatnak...

kibírsz e száz parázsütést egy éjen

kibírnád e csókjaim tüzét

s kibírnál e egy mélytengeri merülést

oxigén nélkül a gyönyörben

kibírnál e száz harangütést

mikor a mellkasunk összeér

és szívem ráver a tiedre

kibírnál e száz évet ott

hol nem esendő a hűség

hol minden felelősség az enyém

a tiéd a miénk

homlokodra száz csillagnak is elég

rongyosra fényezett fényt

egy-egy éjszaka

felszököm majd az égre szétpazarolt életembe

de kibírnád e ha villám-fénnyel ölelnélek a lelkemben

s hogy hegedni is lesz még sebem

és azt is hogy a halállal már régen

nagyon régen alkut kötött a szívem...

Nem juthat eszembe más,

csak Te,

s nem is hullhat rám más hó,

csak ami Téged is bánt;

ami neked sem jó!

Nem hullhat rám másképpen,

nem a Nap fénye,

csak pont úgy, annyira nagyon,

mint ami nyáron, magot tud bontani a kalászon!

Nem juthat eszembe más,

csak a felejthetetlen arcod,

s bokád felett mindened;

ami megőrölte a testemet.

Ezért nyújtsd felém,

nyújtsd, életed minden üszkét,

hogy cserébe odaadhassam neked,

Napom minden ébredő tüzét.

Mert nem juthat már eszembe más:

csak Te,

hát bíztass hitemben, 

kinek neve lett a számon, a legszebb ige.

Arcom ledőlt sírkereszt,

mely mindíg sír, mindíg ha veszt.

Szívem nagy teplom torony,

mely gyakran kigyúl,

ha reá lángoló, nagy tüzes szó hull.

Pedig már csak, árnyékom van annyi,

mint a tollamé délben, mikor rásüt a nap,

ha írok vele egy füzetben.

És már felelni sem tudok semmire:

- Az élet álom, vagy valóság-e?

Nem tudom,...csak azt; 

hogy minden horpadás a Holdon,

egy-egy megszökött álmom! Igen az,

mely nem tud már tüzet gyújtani,

egy szívben sem, vagy szájon;

nem, sem az idén, sem a jövő nyáron.

Arcom ledőlt sírkereszt,

mely rég holt napokat les;

ez kedves volt, ez szép:

ez pedig mindent odaadott, a semmiért!

Azt hiszem ezért, neked tartozom a legtöbbel:

mi szívemben megmaradt, avval a kevéske tűzzel.

Aprócska hagyaték, de talán egy újjászületésre elég,

mikor választanod lehet még:

- Lét, vagy nem lét!