legland blogja
Hoztál e a télből havat?
Hoztál e magaddal a télből,
hoztál e annyi tavaszt,
hogy ha ránk nyit a nyár,
fel tudjunk neki mutatni,
valami szikrányi parazsat;
fel tudjunk neki mutatni valami szépet:
két tündöklő szemedet?
Érte e már tetten csókodat a Nap,
mikor lángoló fényeit,
ajkaidra próbáltad, akkor
amikor a szerelemtől, a leggyönyörűbb vagy?
És hoztál e a télből, hoztál e havat,
hogy forró csókjaimat el tudd oltani,
mikor ajkaidat tüzével,
a legjobban, a legszebben fenyegeti?
Kicsinek
Szép vagy Kicsi, szép,
de felleg-sötét szempilláidon a könnyek,
még csak lányos mesék...
Szép vagy kicsi, szép,
mert soha meg nem ölelt más;
mint a kék ég.
Szép, mert hajadhoz
nem ért más még, mint a Nap;
s ajkad sem csókolta más,
mint a hajnali harmat,
a Hold szelíd mosolya alatt,
mikor az már aludni hívta a csillagokat.
Szép vagy, szép...
igazsága a tiszta bájnak,
és ha újra születhetnék,
fű lennék, hogy bűntelen átölelhessem;
mikor a mezőket járod, szappan illatú,
szép bokádat.
Szép vagy kicsi, szép,
szemed mint kéklő hegyi tavak világa...,
de nem lehetek beléd szerelmes,
nem, nem, soha.
Nem lehetek láncod, mert hiszem,
hogy a szépek szabadok,
mint a mezőkön, a szélben táncoló virágok...
Szép vagy kicsi szép,
minden ifjú szív zenész,
azok dallamát hallgasd,
mikor oly hangosak még,
mint vártornyokon a dobok,
ha jön a vész!
Szép vagy kicsi szép,
de nem lehetek más, mint a Holdad,
ki fényt ad, mikor gondolatom arra jár,
s te éppen mesét olvasol,
lányosat, a pirkadatnak...
Kibírnád e ?
kibírsz e száz parázsütést egy éjen
kibírnád e csókjaim tüzét
s kibírnál e egy mélytengeri merülést
oxigén nélkül a gyönyörben
kibírnál e száz harangütést
mikor a mellkasunk összeér
és szívem ráver a tiedre
kibírnál e száz évet ott
hol nem esendő a hűség
hol minden felelősség az enyém
a tiéd a miénk
kibírnád e hogy álmodjak még
homlokodra száz csillagnak is elég
rongyosra fényezett fényt
és azt hogy a nagy göncölszekér küllöit hajtani
egy-egy éjszaka
felszököm majd az égre szétpazarolt életembe
de kibírnád e ha villám-fénnyel ölelnélek a lelkemben
s hogy hegedni is lesz még sebem
és azt is hogy a halállal már régen
nagyon régen alkut kötött a szívem...
Nem juthat eszembe más!
Nem juthat eszembe más,
csak Te,
s nem is hullhat rám más hó,
csak ami Téged is bánt;
ami neked sem jó!
Nem hullhat rám másképpen,
nem a Nap fénye,
csak pont úgy, annyira nagyon,
mint ami nyáron, magot tud bontani a kalászon!
Nem juthat eszembe más,
csak a felejthetetlen arcod,
s bokád felett mindened;
ami megőrölte a testemet.
Ezért nyújtsd felém,
nyújtsd, életed minden üszkét,
hogy cserébe odaadhassam neked,
Napom minden ébredő tüzét.
Mert nem juthat már eszembe más:
csak Te,
hát bíztass hitemben,
kinek neve lett a számon, a legszebb ige.
Neked tartozom...
Arcom ledőlt sírkereszt,
mely mindíg sír, mindíg ha veszt.
Szívem nagy teplom torony,
mely gyakran kigyúl,
ha reá lángoló, nagy tüzes szó hull.
Pedig már csak, árnyékom van annyi,
mint a tollamé délben, mikor rásüt a nap,
ha írok vele egy füzetben.
És már felelni sem tudok semmire:
- Az élet álom, vagy valóság-e?
Nem tudom,...csak azt;
hogy minden horpadás a Holdon,
egy-egy megszökött álmom! Igen az,
mely nem tud már tüzet gyújtani,
egy szívben sem, vagy szájon;
nem, sem az idén, sem a jövő nyáron.
Arcom ledőlt sírkereszt,
mely rég holt napokat les;
ez kedves volt, ez szép:
ez pedig mindent odaadott, a semmiért!
Azt hiszem ezért, neked tartozom a legtöbbel:
mi szívemben megmaradt, avval a kevéske tűzzel.
Aprócska hagyaték, de talán egy újjászületésre elég,
mikor választanod lehet még:
- Lét, vagy nem lét!