legland blogja

Hideg van

Már érzem magamban a telet,

kékülő csókjaimban a hideget,

lehullott falevelek zörgésében,

lassuló szívverésemet,

s a jégeső könnyeiben,

megfagyott lelkemet.

Már érzem magamban a telet,

dermedt karjaim ölelésében,

az elhalt szerelmet.

De fekete szívem még megremeg,

mikor szemeidet rám emeled,

mint az éhes gyermeké,

ha kap, egy morzsányi kenyeret.

Esik az eső,

szívemben csendben időz.

Tegnapi én merre jársz,

halott erdőben, élni vágysz?

s szívemben a dal,

ott bujkál,

mint éj sötétje alatt,

a pirkadó hajnal,

de mire a Nap felkel,

meg is hal...

Nekem már feltört jég a tél. Hiába kér,
én nem adok már szerelmet, 
nem adok vissza semmit, 
a nyarat, a vétkeket. 

Nézd nincs már, de eléd rakok kincseket,
erdőket, vöröset, színeset, 
aranyat, rubintot, kék eget, 
legyen ez elég, 
csak a szerelmet, csak azt el ne vedd!

Bennem már elvesztek a betűk, a sorok,

mint a tengerbe hulott csillagok,

nem értek senkit, csak ha szóltok,

nem szerethetek senkit, csak ha szerettek!

ha felgyújtjátok szívemet,

de ugye Te, Te még ma megteszed!

Keresd meg bennem, 

találd Te meg, ami én vagyok,

azt a millió, tengerbe hullott csillagot.

Bosszú

Ma fellázadt bennem a múlt,

megnyúlt bőröm alól,

kizuhantak az árnyak.

Ott volt a nemes harcos,

a gályarab hittérítő,

az elhagyott szerető.

Fellázadtam múltam ellen,

s vitorlát bontott bennem,

az akarat, a szebbjövő.

Ébredj magam, az út még hosszú,

égess szerelem,

halál, ellened kelt, ez a nemes bosszú!