legland blogja

úgy bámúltam a szemed

mint mélyben zúgó patakok kékjét

az időtlen hegyek

úgy bámúltam mint ki gyémántot csiszol

s közben semmit se hall  

hogy milyen a napba tartott kő fénye

amikor ott lobogó virágaival a tűz

neki szerelmet vall.. 

bámúltam a szemed

mert sosem láttam még szebbet

ahogy a szikráit szórta 

amikor a nap tüzes ekéje

beleszántott fényeibe s csak szórta és szórta

úgy bámúltam

mint ki felett megnyílt a menny

s már csak a tiszta béke kéklő fénye

már csak az pereg szívére

soha többé a szenny...

Mikor a városban jártam

mindent elloptam amit tudtam...

ablakokon kiszűrődő tüzes imákat 

amik aztán feszítették ócska szívem felett

drága ruhámat

Mindent elloptam még a buszok zaját is

ha azt hallottam

hogy dorombol bennük

valami forró tüzes dallam

Így jöttem mentem csendben

mint falak tetején este a szél

de megtorpantam mikor megláttalak téged

ahogy körülötted kergetőztek a fények

Tudtam hogy ezek lidércek

mik majd végezi fognak velem

ha dalaimat már meguntad

mert nem találod őket tüzesen szépnek

Pedig elloptam neked mindent

ami ékes ami ragyogott 

de nem tudtam ellopni tőled

semmit ami törékeny és tiszta

Könnyeidet hogy holnapi bánatom

cicomás tüzeit csendben eloltsa....

mindegy már nekem

rőt fényű hajnalok

hogy ha homlokomra tüzet vertek

elindulni akkor sem fogok sem ma

sem holnap felétek  

mindegy már nekem 

rőt fényű hajnalok

nem fogok már felétek indulni

hogy villámokkal bírkozzon a szemem

azért hogy titkaitokat kibetűzzem

mindegy már nekem

úgy is csak gúzsba kötve bámulok 

s mint a bölcsek hallgatok

mélyen hallgatok mit tudok

hogy minden mézédes csók 

egyszer elfolyik mint a bor

elfolyik cseppenként ajkainkról...

mindegy már nekem

nem fogok elindulni majd csak esetleg akkor

ha a nyár szíve mint egy varázsdob

egyszer valahol messze perget értem

egy vágyódó szép dallamot...

egyként égni el 

a szerelemben veled

mint vihar ölében a kéklő ég

ha fényével tüzes villám int ott fent

ez itt a vég

egyként veszni el veled

majd egy őszi napon este

mint a hegycsúcsokra fáradtan omló napfény

ha alant dalolva hívja ölébe a sötétlő mély

egyként égni el veled

kinek szava mindig úgy zeng zúg csacsog

mint sodró hegyi patakok

mikor őzeket itatnak ott az ébredő hajnalok

egyként égni el veled

ki mása vagyok a csendednek

ki hasonmása vagyok

az éjszakák bölcsőit is álomba ringató

szép szívverésednek...

egyként égni el veled

mint távoli hegyek csúcsai ott a felhőkben fent

mikor szerelembe esnek reggelente

ha a felkelő nap 

az égre kúszik kéklő szikláikat becézve

mint őszi erdők rőt rongyaiba

ha belekap a szél

úgy szálltak el színes álmaim

elmentek arra 

amerre a szomorú felhők bolyonganak

mikor csendben a csillagok ölén sírni akarnak

mert elfáradt már ez az ölelés

mint eszmélete annak

ki palack nélkül merül

s már a tenger mélyére ért

mert elfáradt a testem

ahogy a gyönyörök útjain fosztogatta

csókjaid irgalmatlanul szép tüzét

elfáradt a testem ez a vakmerő sereg

kit már nem visz más csak az esküje

hogy nem hal meg míg téged nem ölelt eleget

de míg égetett az öled azt mondtam

szívem halála nem lesz fölösleges

hiába többé már nem bocsát neki senki meg

és ha költő lennék így mondanám el

engem már meguntak a nyarak

hogy sorsom mély sötét árkaiból

valaha még

szőlődombok napos csúcsaira csókolózni csaljanak...