legland blogja

tél lesz

a halál közeleg

féktelen fehér ruhájában

de most már vágyad úgy hull rám

lágyan szürkén

mint templom toronyra a hamu

hogy betemesse  csillogó keresztem

józanságom

még élő erényem

ne ölj még meg

te szép szörnyeteg

múló idő engedj még szeretnem

csak addig adj

míg ez az önző világ magától

egy hold-sarlónyi suhintással

meg nem tagad

míg halálom 

mint egy megvadult kutya

kívül morog

még lüktető szép élet-kapumon

nincs több tűz se láng

csillaggá lettél te lány

s már csak a Holdnak mesélsz

az éj alvó homlokán

szép meséd a csókod csöndje

bár csak üvölthetnéd még

arcomra fülembe

vihar voltál a nyárban

és jégeső és szél

repedés

a csillogó márványban

méreg a pompás borban

féktelen

mint az utolsó sikoly

a lánctalpak alatt a hóban

de nincs már több tűz

se láng

egy papír maradt utánad

s rajta egy szó

ráfektetve a fekete a fehérre

mint koporsó a jégre

ennyi csak 

bocsánat

mint vihar marta fa

sebzett koronája

olyan a csók tépte arcom

mert minden törött ága ránca

egy elmúlt álom...

és szívem csend mosta

tiszta de halk dobbanása

most ott szikkad el

újra a nap tükrére hullva

csak te szíthatod fel

csak te szerelem

elapadó dübörgésem

s mint hű eb ki éjjel

az ajtónyitásra figyel

én úgy várlak

vagy mint a gyermek

vihar után a szivárványt

hogy mikor tünsz az égen

nekem fel

mert fogytán a csillagok

s a holnapok is már

egyre többször holdbéli táj

ők rejtik tudom

ők rejtik

az álmokat is el....

mert ez az élet

egy szent-vihar

néha felemel

de sokszor összemar

mert ez az élet

a százszor várt csókok

színes temetője

isten áldja meg ezerszer

ki velem ezt tette

mert ez az élet

akkor is szép

ha nekem most fáj is

ez a bűnös ébrenlét

de akarom legyen a nyár

legyen az álma mindenkinek szép

hisz apró kis holdak vagyunk

de ha szeretünk

nappá lesz a homlokunk

de ha csókolunk

tűzzé lesz a sóhajunk...

mert mi szépek vagyunk így is

hiába meghaltunk

szépek vagyunk

mert mindíg az életről

a szerelemről álmodunk

mit ér igazságom szent-fényű tüze

ha lobogását nem látod te se 

s most itt állok megtelve csenddel

pedig számon még ott remeg

minden csattanós csókod 

s a mélyemben is egyre tombol még

egyre súlyosabban 

láng-hangú szép szív-viharod

mit ér igazságom

ha egyre csak mélyül az űr

ha egyre nagyobb a hiányod

nincs már mit rejtegetnem

minden szavamat az égre dobtam

madarak csöndes pusztulása az

s mire a földre zuhannak

nem marad semmi és senki

se álom se anyag